Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Pálmány Béla: Nógrád megye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után (1683–1728)

Mint már említettük, a harcok veszedelme csupán Eger várának visszafoglalását követően szűnt meg Nógrád vármegyében, a következő évtől, 1688-tól kezdődhetett meg az elpusztult falvak újratelepítése. Az újratelepítés első szakasza 1692-ig tartott. Elsőként azon falvak népesültek be újra, amelyek az 1682-ig tartó viszonylag békésebb évtizedekben is lakottak maradtak, mégpedig úgy, hogy visszatértek azok a korábbi családok, amelyek megúszták az 5—6 éven át tartó súlyos megpróbáltatásokat. Az átlagos, úrbéres jobbágyfalvak újratelepítését nevezhetjük a legsimábbnak. Földesuraik, a vármegyék és a kamarai hatóságok is természetesnek tekintették, hogy a feudális rendszer terheit viselő adófizető jobbágyság visszatérjen ősei földjére és folytassa alávetett életét. E széles társadalmi csoport letelepülése sem történt a lakosok önálló akciójaként. Igaz, maguk jöttek és készítettek félig földbevájt, félig fából ácsolt, zsúptetős szerény hajlékot családjuknak, de a földesurak hamarosan megállapodtak egymással a közbirtokosságból következő jogi kérdésekben és ennek eredményeként már ők határozták meg, ki hány házhely ura a faluban és ennek megfelelően „szállították meg" a telkeket, kijelölve, hol építhetik fel tartósabb házaikat (egy földesúr jobbágyai egymás mellé kerültek a soron), sőt, mindjárt ki is jelölték, hány mérőnyi szántóföld és hány szekérnyi rét tartozik egy egész telek után. A telek (sessio) tehát, amely a falvak földközösségének az alapsejtjét képezte és meghatározta az adózás mértékét is, Nógrád megyében a földbőség ellenére is igen gyorsan kialakult az újratelepítést követő években. Több bonyodalommal járt azonban azoknak a falusi, mezővárosi közösségeknek illetve családoknak a letelepülése, akik korábban bizonyos szabadságokat, előjogokat szereztek maguknak és ezeket az életvitelüket önállóbbá, könnyebbé tevő jogokat az újratelepítés után is meg akarták őrizni. Ilyen szabadságokat élveztek régebben a végvárak és a kiváltságos mezővárosok illetve az armalista és a szabados famíliák. Mi is történt tulajdonképpen? A volt végvárak közül Fülek, Szécsény és Balassagyarmat újratelepítésére 1690-ben került sor.

10 /. Lipót és Haditanácsa csak azzal a feltétellel adták vissza e mezővárosokat mint a királyi végvár múltjuk következtében az uralkodó birtokába került területeket földesuraiknak — elsősorban gr. Koháry István ezredesnek — hogy kikötötték: ha a katonai helyzet megkövetelné, hogy ismét „véghelynek rendeltetnének" e volt végvárak, visszaálljon az ottani lakosok és a határban lévő szántók, kaszálók, kertek „praesidiarius" jogállása. Ennek megfelelően a három említett mezővárosban továbbá a romos Buják, Hollókő és Somoskő falai között az 1690-es évektől több évtizeden át hadhagyok illetve tizedesek vezetésével nem közönséges jobbágyok laktak, hanem szabadosok, akik semmit sem robotoltak, földesuraiknak csak néhány polturányi cenzust fizettek és terményeikből hetedet adtak. Minden szolgálatuk abban állt, hogy — minta végvári korszakban — „éjjel nappal szolgáimi tartoztak" kíséretet adtak és leveleket hordtak uraiknak. Ez a félkatonai szervezet — amelyet Fülek és Szécsény esetében gr. Koháry István élete végéig fenntartott és 1718-ban katonai beszál lásolástól, forspontozástól, élelem-szolgáltatástól való királyi mentesítéssel is megerősített — tovább éltette a XVI—XVII. századi végvári társadalom egyes szabadságait. A másik közösségileg élvezett szabadságos állapot a kiváltságos mezővárosok jogaiban összegződött. Nógrád vármegyében két ilyen oppidum volt: Losonc és Nagyoroszi. Losonc városi tanácsa igen széleskörű önállóságot élvezett a közügyek intézésében: első fokon minden ügyben bíráskodhatott, még pallosjoga is volt, maga élhetett a „királyi kisebb haszonvételek" gyakorlásával és korcsmákat, mészárszékeket, malmokat, serházakat tartott fenn, vásári taksákat szedett.

11 A mezőváros színmagyar népe 1590-ben vette fel a református hitet és országosan ismert iskolát tartott fenn. A földesuraknak azon kívül, hogy telkenként 5 Rft cenzust kaptak, semmi befolyásuk nem volt a város belső ügyeire. Amikor az egyik földesúr saját korcsmát akar nyitni a városban lévő telkén, Losonc közönsége egyetlen elismert urától, a királytól kért jogorvoslatot. I. Lipót válasza igen kedvező volt; Bécsben, 1691. november 7-én kiadott oltalomlevelével minden szabadságuk-