Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Buza János: A szpáhi-birtokosok és a majorsági gazdálkodás

tüntették fel minden esetben

71 s ez nem véletlen, mert például 1661-ben, amikor az árpa ára viszonylag magas volt, az ismeretlen helyi illetőségű „gyalogos törökök" fél zsák abrakot tettek pénzzé a mezővárosban.

72 Ezt a nem túl nagy mennyiséget kaphatták, vagy zsarolással is megszerezhették, esetleg zsákmány révén juthattak birtokába. Nem zárható ki az utóbbi lehetőség sem, hiszen 1662-ben azoktól a pesti törököktől vett Nagykőrös árpát, akik a pincéből ütöttek ki a végváriakra.

73 Az egyetlen nagyobb tételt a hatvani törökök hozták a mezőváros piacára, árpájuk mintegy másfél szekérnyi lehetett.

74 A térség török urairól tudott, hogy már a XVI. század végén voltak őszi és tavaszi vetéseik,

75 később robotra kényszerítették a gyöngyösieket is mindaddig, amíg a mezővárosnak adott szultáni védlevél ettől el nem tiltotta őket?

6 Ismeretes, hogy időnként a Gömör megyeiek szintén vettek a hatvani eminektői gabonát.

77 Felesleggel rendelkeztek tehát, amely biztosította számukra a gabona belső piaci elhelyezését, ennek ellenére meglepően olcsón, csaknem féláron vesztegették el 1679-ben azt az árpát, amit Nagykőrösre hoztak, illetve feltehetően hozattak.

78 Egyetlen mezőváros piaci forrásainak láttán — még akkor is, ha százas nagyságrendű a vásárolások száma — kockázatos messzemenő következtetések levonása, azt azonban szeretném kiemelni, hogy a rendelkezésre álló szerény adatbázis megkérdőjelezi a szpáhik gabonakereskedelmi tevékenységét. Ha a szpáhi a hódoltság belkereskedelmébe bele akart kapcsolódni, akkor sokkal nagyobb haszonra tehetett szert a szállítási költségeket jobban elviselő borkereskedelemből, ez utóbbi kutatása megnyugtatóbb eredményekkel kecsegtet.

79 A bevezetőben idézett vallomások nem hagynak kétséget afelől, hogy a török földesurak szántattak és vettettek he/yenként a rájákkal, sőt időnként aratásra és nyomtatásra kényszerítették őket, itt-ott tehát vitathatatlanul majorkodhattak. De, ha a majorsági gazdálkodást — az önellátási igényeken túli — árutermelő és áru kereskedelmi

80 tevékenységként fogjuk fel, akkor az utóbbira nézve felettébb óvatosan kell kezelnünk a szpáhik majorsági gazdálkodását! Az egy emberöltővel ezelőtt született, szakmai szempontból rendkívül igényes bevezető tanulmány és a mintaszerű forrásközlés szerzője óva intett attól, ,,... nehogy a valóságosnál nagyobb mértékűnek tüntessük fel ..."

81 a török majorsági gazdálkodást. Nos a mű utóélete kapcsán félő, hogy szándéka ellenére felértékelődik a szpáhik majorkodtatása. A legmesszebbmenőén egyetérthetünk viszont azzal a következtetésével, hogy ,,... a XVII. század derekán a török földesurak majorkodásai távolról sem hasonlíthatók a magyar birtokosok jól kiépített, szervezetten működő majorsági gazdálkodásához." Lényeges továbbá az a megfigyelése, hogy a szpáhik — s ezt a fenti idézetek szintén alátámasztották — majorkodtatása nem korlátozta a robotra rendelt települések lakosságának helyi földhasználatát, a török földesúr ugyanis nem a falu, illetve a mezőváros határából hasította ki a majorsági szántót, hanem lakhelye, azaz a vár környéki földek művelésére kényszerítette a néki szolgáló parasztnépet.

82 A majorsági gazdálkodás feltételeit tekintve nem kétséges, hogy az allódiális gazdálkodás kiépítéséhez szükséges föld rendelkezésre állt volna a török uralom alatti országrészen. A pusztaföldeket igénybe lehetett volna venni majorsági gazdálkodás céljaira, ismereteink szerint azonban ezzel a lehetőséggel alig éltek a török földesurak. A szomszédos települések közötti határvitákban állást foglalt a török földesúr, de miként azt a Pest megyei Apostag és Dunaegyháza közötti civakodás mutatja, nem ragadta meg a kínálkozó alkalmat, nem épített ki aliódiumot, noha a torzsalkodás ürügyén ezt megtehette volna.

83 Tudomása volt arról, hogy a pusztaföldeket szántják-vetik a környező falvak lakói, félreérthetetlenül kitűnik ez Hadzsi Musztafa, esztergomi szpáhi 1651. évi leveléből: „Hiszen ugyan lesz mit szántani az mi jobbágyinknak, ha kevés határjok marad is: mert elég puszták vadnak körülöttüik, ottan szánthatnak vethetnek.."*

4 16 -