Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Miskolczy Ambrus: Teleki László szereplése a reformkori Erdély politikai életében

Teleki László joggal érezte, hogy Magyarországon Erdélyért is többet tehet. Fogaras 1846-ban ugyan harmadszor is követévé választotta, de olyan követutasítással, mely kezét az úrbéri kérdésben erősen megkötötte volna, ha követként lépett volna fel. Magyarországi főrendi táblai tagsága nagyobb mozgási szabadságot kínált. De 1848 februárjában már Pozsonyban is fojtogatóan hatott a tehetetlenség tudata: „napról napra élünk" — írta bátyjának Kolozsvárra. „Senki sem reményelhet sokat ily országgyűlésről." Amiben pedig reménykedett, nem titkolta, nem akarta „a posta ösméretes discretiójára" bízni.

91 Úgy látszott, a kormányzat, ha nem éppen oly nagy mértékben mint Erdélyben, Magyarországon is háttérbe szorítja az egyre inkább megosztódó ellenzéket, és az is kiderült, hogy békés evolúció útján az abszolutisztikus Habsburg birodalom Magyarországa aligha válik alkotmányos monarchiává, liberális államberendezkedéssel. Az ésszerűnek vélt átalakulás elmaradása is arra ösztönözte Teleki Lászlót, hogy ő, aki pejoratív értelemben is használta a revolúció kifejezést, és tisztában volt a francia forradalmi hagyomány értékeivel és ellentmondásaival, 1848 márciusában a forradalom egyik hőse legyen, és így térjen vissza rövid időre az erdélyi politikába. Teleki László 1848-i erdélyi szereplése és további egész tevékenysége már újabb fejezet a magyar-román viszony történetében is. Ez utóbbiról eddig alig szóltunk, pedig a magyar és román együttélés történeti tipológiájának majdani kidolgozásában fontos szerepet kapnak ezek a különös kategóriájával jellemezhető epizódok. Román kisnemesi, illetve nemesparaszti tömegek és csoportok nemcsak Fogarasban, hanem a történeti Magyarország más vidékein, illetve törvényhatóságaiban, is (Hunyad, Kővár, Máramaros, Bihar) választottak magyar liberálisokat vagy velük rokonszenvező és együttműködő románokat diétái követjüknek. Ezek a tömegek viszonylag későn, a polgári fejlődés kibontakozása és előhaladása során kapcsolódtak bele a román nemzeti mozgalomba. Mindez a polgári nemzeti integráció törvényszerű velejárójaként. Törvényszerű folyamatnak bizonyult a nemzeti szembenállás is, aminek során a kompromisszumkeresésnek és a vad gyűlölködésnek különböző társadalmi rétegspecifikus magatartásformái alakultak ki. De ott, ahol a román nemzeti mozgalom többé-kevésbé a magyar rendi nemzetbe integrált és onnan kilépő népességre támaszkodhatott, a szembenállás nem mérgesedett úgy el. Persze nem ezek — a fent említett — kistájak termelték ki a párbeszéd legnagyobb egyéniségeit. Az egymás problémáinak megértésére is törő politikusok a nemzeti integrációban gondolkozó és a polgári fejlődés követelményeit felismerő — elsősorban egy-egy társadalmi réteghez és csoporthoz kapcsolható és nem egy-egy régióra jellemző magatartásformát hordozó — politikusok soraiból emelkedtek ki, és így a Kárpát-Duna-táj egészének „történeti termékei". Teleki László is ezek közé tartozott. Láttuk a véletlen közrejátszását erdélyi szereplésében. Ugyanakkor, tagadhatatlan, hogy fogarasi és erdélyi tapasztalatok nélkül nem érzékelte volna úgy a térség fejlődésének nagy és oly mélyen átélt sorskérdéseit, nem fűtötte volna olyan erősen a mostoha sors fölé kerekedés történelemformáló indulata. 78