Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
†Trócsányi Zsolt: Teleki portrék
Néhány töredék egy megrajzolásra érdemes teljes portréból: 1751 tavaszán Teleki László az elnöke annak az országgyűlési bizottságnak, amelynek feladata tervezet kidolgozása az erdélyi pénzforgalom növelésére (a pénzforgalom gyenge voltát tartják az erdélyi rendek az ország adózóképtelensége fő okának). A tervezet (amelynek kidolgozásában Teleki mellett Dobosi Sámuel, gazdag szebeni kereskedő játszhatta a főszerepet) az 1711 és 1790 közti erdélyi rendiség legjelentősebb gazdaságpolitikai produktuma. Alapkoncepciója merkantilista: népességfejlesztést, kiegyensúlyozott külkereskedelmi mérleget, a behozatal korlátozását sürgeti, ezen túlmenőleg azonban számos olyasmit is, amit a már felvilágosult abszolutista kormányzat kísérel meg majd bevezetni Erdélyben, vagy éppen a reformkori Európához felzárkózni kívánó liberális arisztokratái: modernebb módszereket a mezőgazdaság termelésben (fajtajavítást, istállózást, jobb takarmányozást és állatnevelést, korszerűbb termékfeldolgozást — a sajt Hollandiában és Svájcban szokásos tartósítási módjának bevezetését), új mezőgazdasági kultúra (a selyemtenyészet) bevezetését, az iparban (annak bizonyos ágaiban) manufaktúrák létrehozását, mindehhez külföldi szakemberek behozatalát és jobb hazai szakemberképzést. A tervezetet elsősorban az erdélyi rendek konzervatív többsége buktatja meg; marad belőle annyi, hogy létrejön egy kormányhatósági bizottság az ipar fejlesztésére, Teleki László elnökletével és Dobosi részvételével — érdemi hatás nélkül. E vonatkozásban a rendi konzervatívizmus Teleki László legerősebb ellenfele — más tekintetben a központi kormányhatóságok s részben maga az uralkodó. Teleki László t.i. részese annak a botránynak, amely az országgyűlés 1751. február 26-án az új adórendszer ügyében tett felirata körül támadt. A felirat zömét Némái Márton kolozsmegyei követ fogalmazza meg, zárórészét pedig Teleki László. Csak feltételezhetjük, hogy ebben a zárórészben vannak olyan kitételek, amelyeket aztán az uralkodó „illetlen"-nek talál (a feliratot többízben is elmarasztaló kormányhatósági és uralkodói állásfoglalások t.i. nem jelölik meg az inkriminált szavakat): alighanem azok, amelyek azt kifogásolják, hogy az adórendszer körüli döntésekbe hozzá nem értő személyeket kívánnak bevonni. Bár a kitétel evidensen nem a kormányhatóságokra és az uralkodóra vonatkozik, évek telnek el, míg az ügy lekerül a napirendről — azzal, hogy Mária Terézia magánúton figyelmezteti a huzavonák után végre országos kancellárnak (a Gubernium ügyintézései irányítójának) kinevezett öreg Henter Dávidot, Erdély ekkor egyik legjelentősebb államférfiját: őt vonja felelősségre, ha hasonló „illetlenség"-re kerül sor. Telekivel szemben azonban addigra rég megszűnt Mária Terézia sértődöttsége; mikor 1752 tavaszán szóbakerül a guberniumi tanácsosság, s az Erdélyi Udvari Kancellária nehézségeket igyekszik támasztani ennek, nem utolsó sorban azzal, hogy kinevezése esetén megerősödnének a protestánsok a Guberniumban, a királynő mégis kinevezi. Mindenesetre a guberniumi tanácsosság a teteje hivatali karrierjének, bár az 1754 őszi országgyűlés őt is jelöli az akkor elhunyt Gyulaffi László erdélyi udvari kancellár helyére (a reformátusok közt másodikul, az abszolút sorrendben a harmadik helyen) — a legtöbb szavazatot azonban Bethlen Gábor erdélyi udvari kancelláriai tanácsos kapja, ez a nemrég katolizált, tehetséges államférfi, a legfelsőbb kormánykörök bizalmi embere (a róla elnevezett, új, abszolutisztikus erdélyi adórendszer egyik kidolgozója és végrehajtásának királyi biztosa); ő is kapja meg majd az udvari kancellári kinevezést. Ennyi az, ami Teleki László politikai szerepéből ma ismert, utána mára felvilágosodás korának jelentős Telekijei következnek. Teleki Józsefet most a kérdésben nálunk illetékesebbnek hagyván, forduljunk a két erdélyi jozefinista politikus Telekihez: Sámuelhez és Ádámhoz. Sámuelről mint a magyar kultúra történetének nagyságáról, a téka-alapítóról megemlékezett a magyar művelődéstörténet, politikai pályájáról azonban csak magyarországi kerületi biztossága került részletesebb megrajzolásra. Pedjg 1787-től kései haláláig, 1822-ig Erdély egyik vezető államférfija, előbb az egyesített Magyar-Erdélyi Udvari Kancellária erdélyi alelnöke, majd II. József 38
