Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
†Trócsányi Zsolt: Teleki portrék
|"Tr6csányi Zsolt TELEKI-PORTRÉK Tisztelt hallgatóim, nem tekinthetem feladatomnak azt, hogy felszólalásom keretei közt egy dióhéjba szorított Teleki-családtörténetet adjak a „dinasztia-alapítótól" Teleki Lászlóig — ennek többünk előadásában kell összeállnia. Csak a calád néhány jelentős tagjának portréját villantanám fel. Ilyenkor azonban óhatatlanul megvan az a várakozás az előadóval szemben, hogy valamiféle „családi hagyományok" körvonalait vonja meg. Nos, engedjék meg nekem, hogy (az ülés ünnepélyességét talán nem sértve) egy régi pesti élcre emlékeztessem Önöket az angol lordról és látogatójáról. A látogató lelkendezve dicséri a lord parkjának csodálatos pázsitját, s létrehozásának titkát tudakolja. Mire a lord: — Semmiféle titka nincs a dolognak. El kell vetni a füvet, s utána 500 évig rendszeresen nyírni ... Nos, hol vannak a magyar s ezen belül külön is az erdélyi arisztokrácia életében ezek az 500 évek, amelyekben ilyen pázsitokat, illetve családi hagyományokat lehet kialakítani? Közismert tény, hogy a magyar arisztokrácia legnagyobb része, köztük épp a legtekintélyesebbek (az Eszterházyak, Festetichek, Pálffyak, Károlyiak) a Mohács utáni korban emelkedett fel; a nagy arisztokráciának alig vannak Mohács előtti családjai. Most már Erdélyre korlátozódva: a 18—19. századi arisztokrácia családjaiból csak néhányat (a Bánffyak, Bethlenek) játszanak szerepet Mohács előtt. A Telekiek még éppenhogy friss nagyurak: a „dinasztia-alapító" Teleki Mihály apja még jenéi porkoláb, élete végén váradi lovashadnagy; a család időrendben az egyik legkésőbb felemelkedő Erdély 18—19. századi, valóban szerepet játszó arisztokrata-családái közt — utánuk már csak a Bornemisszák kapnak nemcsak arisztokrata-rangot, hanem súlyt (s komolyabb birtokokat is), majd a különleges úton, a szász patriciátusból az arisztokráciába emelkedő Bruckenthalok. Kialakulhat-e 150—200 év alatt egy, országa történetében mégoly fontos szerepet játszó arisztokrata-családnak olyan hagyománya, mint Nyugat- és Középeurópa (Ausztriát véve itt keleti határul) olyan arisztokrata-családjainak, amelyek a 19. század közepére 6—700, nemritkán ezer éves folyamatos hagyományra tekinthetnek vissza? S kialakulhat-e különösen Erdélyben, ahol az 1848-at megelőző jó másfél évszázad alatt nagy politikai s ezektől többnyire igen közvetlenül függő szellemi változások egész sora zajlik le? Vegyünk egy eléggé közismert, jól áttekinthető esetet: a Wesselényi-családot (illetve történetük későbbi szakaszában annak zsibói ágát). Az 1670-es években Wesselényi Pál a bujdosó kurucok generálisa; fia, Wesselényi István 1703 előtt a Habsburg-birodalomba integrált Erdélyben törvényhatósági főtiszt; a Rákóczi-szabadságharc alatt Szebenben húzódik meg — bár azok közé tartozik, akik a legtovább állnak ellen Rabutin terrorjának; 1711 után pedig a lojális református rendek vezéralakja Erdélyben (itt is egy mellékmondati fenntartással: bár a protestáns jogok és pozíciók legfőbb védelmezőjeként). Fia, István jelentéktelen alak — csak mint komisz földesúr hagy maga után emlékezetet (uradalma jobbágynépe mint „gonosz" Wesselényi Istvánt emlegeti). Az ő fia, az idősb Wesselényi Miklós, II. József alatt elszenvedett rabsága előtti indulatai-rángatta, féktelen nagyúr — 1790 után pedig vezéralakja annak az erdélyi rendi ellenzékiségnek, amely már egészében sem tekinthető egyszerűen konzervatívnak, az idősb Wesselényi meg éppen nem. Az ifjabb Wesselényi pályája eléggé ismert. Lehet itt valami meghatározó jellegű családi hagyományról beszélni — különösen olyanról, amelynek történeti értéke is van? De gondolhatnánk a Bánffyak grófi ágára is — próbáljon valaki az első Bánffy György gubernátortól, ettől a távolról 36
