Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Kosáry Domokos: Teleki László és a nemzetközi politika

hiszem, nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal s oláhokkal kellene egyezségre lépni, mi szerintem nem igen nehéz dolog volna, mert volt alkalmam több ily fajú emberrel találkozni, és mind sokkal inkább kívánna velünk egyezkedni, mintsem Ausztriával." S hozzáteszi: „Csak az istenért, egy szép proklamációt hozzájok, adjatok meg nekik mindent, mit csak lehet, s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkresilányítani, mint ha Magyarhont a konföderáció bázisán rekonstituáljuk, állítsuk magunkat ezen bázisra, Szent István ideje úgyis kitelt már, s ha annál jobbat, kielégítőbbet talál nálunk, diadalunk s jövőnk biztosítva lesz, s hatalmunk a Fekete tengerig terjedend." Hogy ezt ő így, a hatalom növekedésével e formában komolyan gondolta-e, vagy csak Kossuth és környezete számára akarta a pirulát megédesíteni, azt nehéz volna eldönteni. Május 14-én, miután erre hazulról semmi reagálást nem kapott, újabb levélben szögezte le: „Magyarhon jövője véleményem szerint attól függ: hogy a különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban mentől bőkezűbbek. Nemcsak Ausztria halt meg. Szent István Magyarországa is.

36 Ezt a mondatot ezután még vagy száz évig senki nem merte így leírni. De hadd idézzük tovább Teleki levelét: „Frankhon (17)89-ik évi szerepe: Európát emancipálni, nekünk jutott: s szerintem nincs (más) választásunk, vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy bukunk". „Magyarországnak kettő közt van választása: vagy a Corpus Jurisra állva határait úgy mint volt megtartani, igyekezni", nem törődve más nemzetiségek „féltékenységével", s ezen az úton „borostyán sok lehet, de csak hadi," viszont „áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér néhány év bizonytalan jövő." „A másik amit választhatunk, a Corpus Jurisból valmit áldozni." Ez az út „egy kis önlegyőzést" kíván, de „bére hallatlan dicsőség és élet leend". Ennek érdekében — folytatja Teleki — nemcsak a horvátokat kell kielégíteni, hanem „elengedhetetlen" kibékülnünk a szerbekkel is, a vajdaságnak „összes közgyűlést engedni", tehát tartományi gyűlést, továbbá a románoknak is „belső adminisztrációt, statutárius jogot, széles értelemben municipális garantiákat", persze „mindig vigyázva arra", hogy magyar és német „ne vettessék" alá román vagy szerb „jurisdictiónak", és olyan feltétel mellett, hogy „legfelsőbb kormányban országgyűlésen, Magyarhonnal egyet alkotandanak, és országgyűlési nyelve magyar leend." Nymodon — írja — Magyarországon kívül, a szomszéd népek is „sóvárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni, mint egy jövendőbeli dunai conföderációnak központját." Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy május 18-án volt Czartoryski hercegnél egy értekezlet Teleki részvételével, amelyről feljegyzés is készült. Hangsúlyozom, hogy ez nem szerződés volt, nem megállapodás. Utóbb, — amikor e szöveg az osztrákok kezére került és azok a sajtóban publikálták, Teleki határozottan azt írja, hogy ilyesmiről csak tanácskoztak, de nem történt megállapodás. Mindenesetre ez a bizonyos feljegyzés, amelyet erről az ülésről a lengyelek készítettek, azt mondja, hogy mivel európai általános érdek követeli Európa e táján egy hatalmas állam létezését, ezért a mai osztrák császárságot alkotó népek egy része érdekeinek megfelelőnek találná Magyarországgal együtt föderált államot alkotni.

37 S itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert a magyar történészek egy része — így Waldapfel

38 — szerint Kossuth súlyos hibát követett el azzal, hogy nem fogadta el Teleki elképzelését, nem ment bele, és nem tette azt a magyar politika alapjává, mert így megnyerhettük volna a szabadságharcot. Ezt a véleményt így mi nem tudjuk osztani. Annak persze óriási jelentősége lett volna, hogy ha megegyezésre jutnak a szomszéd nemzetekkel, de nem a szabadságharc sikere, hanem a további fejlődés szempontjából. Egy közösen vívott harc, egy olyan kölcsönös megértés, amelynek ilyen erős politikai alapja van, döntő jelentőségű lehetett volna. De hogy a cári és császári hadseregek roppant túlerejét így legyőzhettük volna, ez megint teljes félreismerése az adott nemzetközi erőviszonyoknak. Azután még az sem biztos, egyáltalán nem az, hogy Kossuth, ha akarta volna, ezt az elképzelést keresztül tudta volna vinni. Végső fokon ő 24