Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Kosáry Domokos: Teleki László és a nemzetközi politika

Teleki, amikor Bécsből útnak indult, már tudta, hogy megegyezésre nincs kilátás. De amikor Párizsba ért, arra is hamar rá kellett jönnie, hogy a helyzet közben ott is teljesen megváltozott. Első részletes beszámolójában, amelyet 1848 október 6-án írt Kossuthnak, és amelyet csak kivonatosan ismerünk,

16 előadta, hogy előbb Bastide külügyminiszter kitűnően fogadta, megígérte, hogy Cavaignac is fogadni fogja, és jelezte, hogy követet küld Magyarországra Pascal Duprat személyében, akit be is mutatott neki. De aztán, mint Teleki írta, fordult a kocka, Duprat küldetése elmaradt, őt pedig csak magánszemélyként mutatták be Cavaignac-nak. ,,Csupán a ministerhez intézett levelemet veszik át, követi megbízólevelemet azonban nem." Ez utóbbi valóban nincs is ott a francia külügyi levéltárban, ahonnan az előzőt ismerjük. Nem tudjuk, mit tartalmazott. Csak annyi bizonyos, hogy Waldapfel az 1848/49-i magyar külpolitikáról írt munkájában téved, amikor azt írja, hogy ebben az iratban, amelyet talán Teleki fogalmazott és vitt magával Bécsbe, Kossuth „titkos utasítása" volt, amelyet Teleki eltitkolt Batthyány előtt.

17 Ilyen manőverek Teleki egyéniségével nem fértek össze. Az új helyzet Telekit az első pillanatban megdöbbentette. Csak azt látta világosan, hogy Bastide idétlen kifogásokkal traktálja őt. Ha mi keressük viszont a magyarázatot, megemlíthetjük persze azt is, hogy az osztrák diplomácia dühödten tiltakozott Párizsban, és nyaggatta a külügyminisztert, hogy mit keres itt Teleki, miért áll vele szóba, hiszen Magyarországnak nincs nemzetközi elismertsége. De máris felmerül a következő kérdés, hogy miként nőtt meg Ausztria hangja egyszerre olyan mértékben, hogy Franciaországnak is hallgatnia kellett rá. S itt érünk el a nemzetközi politika nagyobb összefüggéseihez. 1848—49-ben az európai forradalmak egy négyszakaszos modell mozgásában zajlottak le. Az első szakaszban a különböző társadalmi erők összefogtak és megdöntötték az adott kormányrendszert. Ennek a klasszikus példája Párizs, ahol Lajos Fülöppel oly sokan szembeszálltak, eltérő okokból, a nagypolgároktól a munkásokig. A második szakaszban kialakultak a belső ellentétek. Ez az amit a francia történelemben úgy hívunk, hogy a trikolor, tehát a liberálisok háromszínű nemzeti zászlaja és a vörös zászló — a baloldalé — küzdött egymással. A harmadik szakaszban a baloldal — vagyis itt, Franciaország esetében a munkásság — fegyveres felkeléssel próbálta a folyamatot megállítani. Ezt éppen Cavaignac tábornok verte le véresen 1848 júniusában —, tehát még jóval Teleki küldetése előtt. Aztán jött a negyedik, az utolsó szakasz, amikor a megosztott erők fölött a hatalomra visszajut az abszolutizmus. Ez történt Franciaországban, amikor 1848 november 10-én a köztársasági elnök Napóleon Lajos lett, a későbbi III. Napóleon császár. A forradalom megindulása 1848 februárjában láncreakciót idézett elő, az egyik forradalom segítette a másikat, megingott az adott hatalmi rendszer. Párizst Bécs, Berlin, Milánó, Pest követte. De végülis az utolsó szakaszban egy fordított láncreakció jelentkezett. Az egyik hátrálás hozta a másikat. Amikor Lamartine a párizsi februári forradalom után először külpolitikáról nyilatkozik, első helyen azt hangsúlyozza, hogy Franciaország nem akar zavaró elem lenni Európában.

18 Angliához igazodik, ahol nincs forradalom. A francia politikának kétféle vonala volt. Az egyiket, a hivatalosat, a kormány képviselte, egyre jobbratolódva. A másikat, amely a többi forradalmat próbálta támogatni, a baloldal képviselte. Ez utóbbi viszont egyre gyengébb lett. Marx már annakidején megírta, hogy Franciaország nem fog külső háborút viselni, mert belső háborút visel. Tehát ott, ahol ilyen társadalmi feszültségek vannak, nem fogják engedni, hogy a demokraták óhajának megfelelően más elnyomott nemzeteket segítsenek. A további forradalmi mozgalmak, lengyelek, olaszok, magyarok stb. tehát egyre kevésbé számíthattak Franciaország támogatására. Anglia a Habsburg Monarchia mellett állt, Franciaország Anglia nyomán szintén. És amíg úgy látszott, hogy a Habsburg Monarchiában a belső nyugalmat a délszláv mozgolódás, Jellasich fenyegetése veszélyezteti, addig a bécsi követ a 19