Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
Kerényi Ferenc: Drámaíró, színházbarát, műkedvelő színész: Teleki László
(1861) így vázolta fel a Kupa vezér sziráki keletkezéstörténetét: „Emlékszem (...) a Kegyenczet jóval megelőzött időkből, egy nagy históriai drámának vázlatára, s néhány kidolgozott jeleneteire, melynek tárgya Kupának harcza volt Szt. István ellen, a magyar ősvallás és szokások küzdelme a keresztyénség és idegen befolyás ellen. Ez csak terv és vázlat maradt, s mint ilyen is elveszett, ha emlékezetem nem csal és akkori ítéletemben bízhatom, drámai irodalmunknak nagy veszteségére." A témáról jegyezzük meg, hogy az 1810-es évek vitézi játékainak kedvelt nemzeti tárgya volt: a Girziket fordító és átdolgozó Katona József és az egyetlen drámatöredékét e tárgyból író Berzsenyi Dániel neve (a somogyi Kupa) említendő. 1832 nyarán Teleki alakja még felvillant a vendégművésznő, Charlotte Hagn „udvarában", pesti vendégszereplése alkalmából, kivíva a művésznő elismerését szellemességével 6 , de a következő években nyugat-európai útja, majd az erdélyi országgyűlésen való részvétele miatt időlegesen távol volt azoktól a helyektől, ahol a magyar színészet első nemzeti színházi gárdája formálódott; a budai Várszínháztól, majd a Pesti Magyar Színháztól. Ehelyett friss európai élményekkel gazdagodott. Az áruló с egylapos töredék 7 keletkezési idejét nem ismerjük. Első jelenetének fennmaradt kezdősoraiból csak annyi derül ki, hogy a Rákóczi-szabadságharc hanyatló szakaszában játszódott volna. Romhányi Gyula szerint az író gondosabb, nyugodtabb kézírása azt sejteti, hogy a nagy mű, a Kegyenc előtt született. De éppúgy meggondolandó Horváth Zoltán érvelése, aki Henszlmann Imre Кедуелс-bírálatának 8 megszívlelését látja a témaválasztásban („... minél hamarabb szerzőnket nemzeti tárgygyal fellépni lássuk."). Az áruló datálása átvezet a főmű keletkezéstörténetéhez. A Kegyenc ötletének felmerüléséről semmit nem tudunk. Az áruló kéziratlapján levő egyetlen mondat („Maxim egy példás gyáva férj, ki bemocskolta a házas ágyat — ki nejét a Császár ágyasává fokozta le.") lehet az ötlet első megvillanása, de lehet ingerült, odavetett utólagos értelmezés is, válasz Henszlmann elutasító bírálatára. A kettős datálási probléma megoldásához egyetlen, halvány filológiai utalással rendelkezünk. A „Császár" csak a Kegyenc vázlatában és első kidolgozásában szerepel, a nyomtatott és a színpadon előadott szövegben (nyilván cenzurális okokból) ezt Teleki mindenütt gondosan „caesar"-ra javította. Az áruló eszerint röviddel 1841 előtt keletkezhetett. A Kegyenc keletkezéstörténetének pontosabb időrendjére Kemény G. Gábor tett kísérletet. 9 Az 1839/40 évi országgyűlés eseményeihez való direkt kötés tetszetős elméletét azonban csak logikai érvek támogatják. Fontosabbnak látjuk Széchenyi meglepődését, 1841 március 6-i naplóbejegyzése szerint 10 : eszerint az arisztokrácia köreiben sem volt publikus, min dolgozik Teleki. Petronius Maximusnak a dráma első kidolgozásában 11 van néhány önjellemző mondata az I. felvonás 1. jelenetében, amely a nyomtatott és a színpadi változatból már (sajnos) hiányzik: „Ládd, fejedelem, bennem két lény rejtezik, egy zajos fényűző dicsvágyó, ennek ő (ti. Júlia, felesége) nem társa, mert ennek élettársra, milyen ő, nincs szüksége, ez cimborákkal megelégszik. О ezen ember zajos kacajjai és kedvcsapongási elől vissza vonul és elrejtőzik — de mikor ez a tobzódó lény bennem elalszik — egy másik ébred fel bennem — szelídebb szeszélyü, csendesebb örömöt, belső boldogságot kereső — ezen második valóságnak Istene ő!" A drámát — első bírálóitól mindmáig — csak a főhős értelmezésével lehetett és lehet megközelíteni. 12 Ehelyütt csupán az időben két legutóbbi értelmezésre térhetünk ki. Bécsy Tamás A zseniális tévedés с tanulmányában Petronius Maximust partikuláris hősnek tekinti, a drámát pedig művészileg sikerületlennek, „mert a mű kulcsához, az iróniához nem adja meg a viszonyítási pontot." 13 Értelmezésének iránya nem egyedülálló a romantikus drámák újabb elemzéseinek sorában 14 : Bécsy is a romantikus irónia fogalmi kiterjesztésével értelmez. Igaz, az első kidolgozásban olvasható egy (egyébként Bécsytől nem hivatkozott) öninstrukció a stilizáló munka számára („Mindezeket rövidebben és másképpen, inkább az egészt tréfásan, mint a régit."), ez azonban 145
