Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)
Kovácsné Bircher Erzsébet: Brennbergbánya munkásmozgalma 1867 és 1922 között
Kovácsné Bircher Erzsébet BRENNBERGBÁNYA MUNKÁSMOZGALMA 1867 ÉS 1922 KÖZÖTT Az első magyar kőszénbányában 1759-ben kézműves módszerekkel indult meg a termelés. A határmenti bányából, amely Sopron város tulajdonában volt, a 19. század második felében lett nagyüzem. Ennek függvényében váltak a bányászok mozgalmai egyre erőteljesebbé. Brennbergbánya munkásmozgalmának fejlődését több, egymásra ható tényező határozza meg. Közülük a legfontosabbak: a magyar ipari forradalom sajátosságai, a Bécs közelsége miatt fokozottan érvényesülő osztrák szocialista mozgalom átsugárzása, valamint az első világháborút követő események itt zajló történései. Ha ezeknek a koordinátáknak a legfontosabb jellemzőit vizsgáljuk, akkor mindenekelőtt ki kell emelnünk a sajátos ipari forradalmat, amely hazánkban is — a többi kelet- és közép-európai országhoz hasonlóan — a nyugat-európaihoz képest jelentős késéssel zajlott le. A változás nem volt olyan radikális mint ott, hazánk továbbra is agrárország maradt szűk volumenű iparral, amelyet a sajátos mezőgazdasághoz kapcsolódó vonásokkal, alacsony termelési átlaggal jellemezhetünk. Az agrártúlsúly konzerválódását elősegítette az is, hogy az ipari forradalom időszakában az árviszonyok a mezőgazdasági termelésnek kedveztek. A tőkés iparosodás kezdetei egyes ágazatokban — így a bányászatban is — már 1848 előtt megindultak. Az abszolutizmus évei alatt az osztrák tőkével meginduló vasútépítések nyomán fellendült a termelés. A kiegyezést követően a nehéziparon belül a szénbányászat fejlődött: 1866 és 1873 között 7 millió q-ról 16,3 millió q-ra emelkedett a termelés, mégsem tartott lépést az ország igényeivel. A hazai szénbányászat problémáit a termelési adottságokon kívül azok a jogi szabályozók okozták, amelyek a legtovább élő maradványai voltak a feudalizmusnak. A hazai szénbányászat fejlődésében vezető szerepet játszottak az osztrák tőkések. Az 1870-es évek végére az ország széntermelésének 3/5-e közvetlen osztrák tulajdonú — 1/5-e pedig vegyes: osztrák-magyar érdekeltségű volt. A külföldi tőkés behatolása — amelyet az ipartámogató-iparfejlesztő törvények is elősegítettek — vezetett az ország nagy bányavállalatainak kiépüléséhez. A termelés az 1880-as 18 millió q-ról 1913-ra 102 millió q-ra (1) nőtt, de ez sem szüntette meg a szénbehozatal szükségességét. Ennek egyik fő oka a bányászat technikai színvonalának elmaradottsága volt. Ha a korszak munkásmozgalmának legfontosabb jellemzőit törekszünk összefoglalni, akkor ismét a fejlődés vonásaiból kell kiindulnunk. Nálunk az ipari forradalom sajátosságai folytán más munkástípus iránt volt tömeges az igény: a nagy tömegben alkalmazott, ipari munkában járatlan segédmunkások nagyrészt az agrárproletariátusból kerültek ki: számukra ipari munkássá válni felemelkedést jelentett. A szűk szakmunkásréteg nagyrészt külföldről származott, nem véletlen ezért, hogy a kiegyezést követően kibontakozott munkásszervezkedés Bécs hatását mutatta. A császárváros munkásainak nagy része a cseh-morva bevándorlók mellett is német volt: ez magyarázza azt a nagy hatást, amelyet a német szocialista mozgalom és Lassalle tett a Momarchia munkásmozgalmára. A szocialista munkásmozgalom egyidős a dualista rendszerrel. A kiegyezéssel a mozgalom feltételei alapvetően megváltoztak. Megkétszereződött az ipari munkásság száma, az alkotmányos rendszer — ha megszorításokkal is — de lehetőséget nyújtott a politikai szervezkedésre. Ez a viszonylag liberálisabb szellem tette lehetővé, hogy a külföldi származású vagy „valcoló hazai munkás a fejlettebb európai eszméket, a szervezkedés tapasztalatait idehaza elterjessze. 72
