Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)
Fűrészné Molnár Anikó: A tatabányai bányamunkások élet- és munkakörülményei, politikai szervezettségének problémái a gazdasági világválság éveiben
azt, hogy az ott lakó munkásság között szigorú fegyelmet tartsanak... ha nem úgy lenne, a rend igen hamar felborulna." (7) A tanulmány írója azonban felteszi a kérdést, „... a fegyelemtartásnak ez a bizalmatlanságon, a munkaadó és munkás közti hatalmi különbség állandó éreztetésén alapuló rendszere közszempontból megnyugtató-e és annak megfelelőbb alakítására az államnak nincsenek-e eszközei?" (8) Mi, „visszatekintve erre a korszakra, kimondhatjuk a választ, nincsenek, nem voltak. A kizsákmányolás adott mértéke mellett, a kiszolgáltatottság ilyen fokán csak ilyen, és ezekhez hasonló eszközökkel lehetett konzerválni, — ideig-óráig — a rendet és a fegyelmet a bányatelepeken/ (9) A szakszervezeti mozgalom A „kíméletlen hatósági-tőkés üldözés következtében Tatabányán, Dorogon, Pilisvörösvárott és Ajkán szinte teljesen visszafejlődött a korábbi években virágzó szakszervezeti mozgalom. ... minden eszközzel tiltották és akadályozták, hogy a bányamunkások tömegesen tagjai legyenek a szakszervezetnek, nehogy az ily módon jelentékeny osztályharcos szervezetté válva, komolyabb akadályt képezzen a kizsákmányolás minél zavartalanabb megvalósításának útjában." (10) A tatabányai bányász szakszervezet „taglétszáma — bár adatokat nem ismerünk, csak a pártbélyeg-kérelmet, valamint a területi rendőrkapitányság bizalmas jelentése alapján hozzávetőleges számokat állíthatunk össze — erősen lecsökkent." (11) Országos viszonylatban a 20-as évek elején a Bányamunkások Országos Szövetsége még 18000 tagot számlált, ami mintegy 70 %-os szervezettségnek felelt meg. A válság kirobbanásakor a 33000 bányamunkás közül mindössze 1900 maradt szakszervezeti tag, azok is elsősorban a pécsi medence bányamunkásai közül kerültek ki. (12) A bányamunkások nyomorúságos helyzete is befolyásolta a taglétszám alakulását. Igen sokan nem tudták megfizetni a tagsági járulékot, mert ez a csekély összeg is hiányzott volna a családnak. A szakszervezet — tekintettel a munkások súlyos helyzetére — könnyítéseket tett a tagjárulékoknál, de a taglétszám lemorzsolódását ezzel sem tudták megakadályozni. A MÁK urai továbbra is kísérleteztek azzal, hogy a bányászok egységét szétforgácsolják, gondolkodásukat pedig „hazafias" irányban befolyásolják. Az egység megbontására még az elbocsátásokat is felhasználták. A bányakapitalisták támogatták a keresztényszocialista szakszervezetek működését is, de ezek a bányamunkások körében nem tudtak gyökeret verni, bányásztagságuk elenyésző volt. Nem ért célt Csóka Vendelnek, a szakszervezet volt elnökének kísérlete sem, aki a hatóságok és a bányatőkések legfőbb óhajának megfelelően „politikamentes , „nemzeti szakszervezetbe akarta tömöríteni a bányamunkásokat. A Peyer által vezetett szakszervezetben csalódott bányamunkások egy része, amíg nem ismerte fel Csókáék igazi céljait, támogatta az új szakszervezetet, de ez nem sokáig tartott. A Csóka-féle szakszervezet szervezetileg sohasem tudott megerősödni. A taglétszám ilyen nagyarányú visszaesése még egy fontos okra vezethető vissza, mégpedig a bányamunkás szakszervezet vezetésében elkövetett opportunista hibákra. Vizsgáljuk meg ezt a problémát is. A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége 1929. február 2—3-án tartotta V. országos, egyben 10 éves jubileumi közgyűlését. Jelentőségét nem jubileumi jellege szabta meg, hanem az új, osztályharcos szellem, amely ezen a közgyűlésen kifejezésre jutott. 48
