Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Szathmári István: A magyar irodalmi nyelv a XVII. század végén

Az alaktan területén szintén igen sok esetben a mai változat emelkedett a norma rangjára. Ragok: házval *** házzal; -ban, -ben ^ -ba, -be (hol?); -n^*-nn (loc); -tói,-tői,-ból, -bői, -ról, -ről,*^ -túl, -tül, -búi, -bül, -rúl, -rül; -ul, -ül'-^-ol, -öl; -unk, -ünk *** -onk, -önk (birtokos és igei személy rag); stb. — Képzők: -ít,^* -ét; -ú, -ű *+* -ó, -ő; stb. Több jelenség még ingadozó maradt, de már megindult vagy éppen jelentős utat tett meg a ma felé: kezét *** kezeit; barátim *w barátaim; édesb '**' édeseb **-t édesebb; olvastak *** olvastanak; olvasánk^w olvasók; vagyon*-*' van; leszen л* lesz; stb. Mindössze három esetben találunk a maival ellentétes vagy nem egészen megegyező normát. E vizsgálat — aminek az eredményeire itt csak nagyon nagy vonalakban utalhattam — arról is meggyőz bennünket, hogy a nyelvtanok szabályaiban s szerzőik általános írói nyelvgyakorlatában megnyilvánuló viszonylag egységes nyelvi norma — amelynek alapja az északkeleti területeken beszélt nyelvjárás, s amelynek a kialakulásában alapvető szerepet játszhatott az északkeleti és keleti részek református iskoláinak (Sárospatak, Debrecen, Gyulafehérvár, Nagyenyed, majd Kolozsvár) a hatása — igen erős volt. Nyilván ezzel, ennek a hatásával magyarázható, hogy például — ezúttal nem beszélve az északkeleti, keleti területről származó Sylvesterről, Geleji Katonáról, Tótfalusi Kis Miklósról és Tsétsi Jánosról — Szenczi Molnár Albert lényegében elhagyja ö-ző anyanyelvjárását a már akkor normát jelentő e-zés javára; hogy Komáromi Csipkés György nyelvtana is ezt a normát képviseli, jóllehet megírásáig még kevés ideig tartózkodott Debrecenben, Komáromból odakerülve. Sőt csak így érthetjük meg, hogy Pereszlényi Pál jezsuita létére s annak ellenére, hogy a helyesírására nem kis mértékben hatott Káldi és Pázmány, s példáinak tekintélyes hányadát is tőlük veszi, mégis a református énekszerző és bibliakiadó Szenczi Molnár nyelvtanát tekinti mintájának, s bár — úgy látszik — a palóc földtől nemigen szakadt el, mégis ha változtat az átvett példaszavakon, sohasem a palóc nyelvjárás irányába teszi. Végül nem magyarázhatjuk másként azt sem, hogy Kövesdi Pálnak „Elemente Linguae Hungaricae" című, 1686-ban Lőcsén, a soproni evangélikus iskolák számára kiadott és nagyon nyelvjárásias (vagy a nyugati normát képviselő?) nyelvtanát — egy valószínűleg 17. század végi kiadás után — 1766-ban a kassai jezsuiták újra megjelentették, és a korábbi említett kiadásnak a ma felé mutató (helyesírási, hang- és alaktani) javításait megtartva még jobban megszüntetik az eredeti műnek a korabeli (és mai) normától elütő jellegét. (Az itt említettekhez I. idézett munkám megfelelő fejezeteit.) 7. Tehát irodalmi nyelvünk — mint Tótfalusi Kis Miklós és Tsétsi János nyelvállapotának a vizsgálata mutatja (I. Szathmári István i.m. 363—91) — a 18. század elejéig alapjaiban kialakult, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi — közelebbről: szókészleti, frazeológiai, mondattani és stilisztikai — jelenségeknek azonban nemcsak hogy a kialakult egységéről és normarendszeréről nem beszélhetünk (ezen a téren legfeljebb kezdeti lépések történtek!), hanem egyenesen meg kell állapítanunk: szó- és kifejezéskészletünk rendkívül szegényes volt. Mindehhez tegyük hozzá, hogy az elmondottak ellenére irodalmi nyelvünknek még a teljes formai kialakulásáról sincsen szó. Ugyanis a felvázolt hangtani, alaktani, továbbá helyesírási normarendszer sem terjedt el, csupán igen szűk körben, a legműveltebbek körében volt ismeretes és használatos. Bár a Rákóczi-kor az alatt a rövid egy évtized alatt is hozzájárult az addigra kialakult normarendszer erősítéséhez és terjedéséhez (I. Szathmári István: Irodalmi nyelvünk a Rákóczi111