Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663–1703)

az állami portális és porció adózás, megyei rovásolás alól is. Figyelemre méltó, hogy földesúri szolgáltatásaik természete eltért a parasztfalvakétól, robotra nem voltak kötelesek, házaikat, kertjeiket, szánóföldjeiket, rétjeiket, szőlőiket nem úrbéres, hanem kuriális jogi feltételek mellett birtokolták. Az 1699 elején kötött karlócai béke az országos történelemben új helyzetet teremtett. Alig három héttel a békekötés után az Udvari Haditanács határozatot hozott a határőrvidékek megszervezéséről, fegyverrel szolgáló parasztkatonák felfogadásáról és letelepítéséről a horvát, sziavon, majd tiszai és erdélyi határok mentén (milyen hasonló ez a szervezet a volt végvárakba a háborús években telepített őrködésre kötelezett parasztok, kézművesek és nemesek alakulataihoz!) ugyanakkor viszont döntés született az immár az ország belsejébe került — magyar őrségű — végvárak megszüntetéséről is. Nem csak a fegyvereket szedték be, hanem hozzákezdtek a veszedelmes rebellisek kezére kerülhető várak védelemre alkalmatlanná tételéhez, lerombolásához is. Csupán néhány fontos várban tartották meg németekből álló őrséget (Buda, Pest, Kassa, Eger, Várad, Szatmár, Győr stb.). Mindazonáltal a magyar végvári katonaság szervezete még nem szűnt meg teljesen. Szórványos adatokat már találtunk arra, hogy 1700 és 1703 között Forgách Simon győri főkapitányságához tartozó várakban, sőt más egykori végvárakban is élt még a szervezet, de ezt a kérdést még alaposabban meg kellene vizsgálni. Különösen arra kell gondolnunk, hogy egyes magyar főúri rendű generálisok — maga Koháry István is — szorgalmazták az udvarnál az 1701-ben megszüntetett magyar „nemzeti" katonaság fenntartását, amelynek a végvárak őrsége szerves részét képezte volna. A végvárak védelmi funkciójának feléledését az 1703-as kuruc felkelés eseményei tették időszerűvé és szükségessé. Ekkor azonban Nógrád megye területén csak a főúri lakóhelyként épségben maradt Gács és Kékkő mellett csupán Szécsény erődítését lehetett úgy-ahogy helyrehozni. A rövid kuruc ostrom alatt elsősorban a vármegye nemessége vett részt a védelemben, de más fegyvereseket is bevetettek és a lakosságra is számítottak. Rákóczi állama — mint Belitzky János feltárta

9 — 1705-ben elismerte a volt végvárak (Fülek, Szécsény, Gyarmat, Kékkőalja, Divényalja, Gácsalja) és a nem végvári múltú, de királyi kiváltságot élvező mezőváros, Nagyoroszi szabadságait és a hajdúkkal, nemesekkei azonos katonáskodási kötelezettségeket rótt ki lakóira. A nógrádi végvárak lakosságának az újratelepítés után tehát még legalább két évtizedig a praesidiarius jogok megőrzése és lehető kiterjesztése állt küzdelmei homlokterében és csak a Rákóczi szabadságharc bukása után váltak végérvényesen földesúri joghatóság alá rendelt paraszti-polgári mezővárosokká. 96