Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Varga J. János: A földesúri magánkatonaság társadalmi rétegződése a XVII. században

A szervitorok többsége nem számíthatott gyors előmenetelre, fényes katonai pályafutásra, ha megmaradt úra szolgálatában. Megélhetésükről és védelmükről azonban gondoskodott a dominusz, ezért kevesen mentek át közülük a királyi végházakba. Aki mégis megtette, azt az előbbre jutás lehetősége vonzotta, amely a betölthető tisztségek nagyobb száma következtében ott biztosítottabbnak látszott. Szemük előtt lebegett néhány olyan sikeres pályafutás, mint Thury Györgyé, aki közvitézként kezdte, s Kesző várának bérlőjeként és számos falunak a birtokosaként nyerte el a kanizsai főkapitányságot, 5 vagy berenhidai Huszár Péter pápai kapitányé, aki Erdélyben mint lugosi és karánsebesi bán fejezte be kalandos pályafutását.

26 A török kiűzését megért szervitorok sorsát az új történelmi feltételek és az atyáktól örökölt lehetőségek határozták meg. A leglényegesebb az volt, hogy fegyveres szolgálatukra ezután nem tartottak igényt: a szervitori intézmény ugyanis az ország megszállt területeinek fölszabadításával betöltötte hivatását. E tényt azonban már a 17. század második felében jelentkező társadalmi és katonai tényezők motiválták. A dominuszt és a szervitort összefogó kapocsnak végül is meg kellett lazulnia, hiszen az országgyűléseken már rég megkezdődött a nagyurak és köznemesek ellenséges szembenállása, amit a főurak katolizálása és a zömében protestánsnak maradt köznemesség ellentéte a 17. században még inkább fokozott, a vármegye is e kötelékek fölbontásán munkálkodott, hogy a főurakkal folytatott küzdelmében a maga oldalára vonja a szervitor-nemesi társakat, s végül a Tripertitum tekintélyén fölnövekvő köznemesség is mindinkább függetlenségét korlátozónak kellett hogy érezze a dominuszok udvarában teljesített szolgálatot. Ugyanebben az időben változnak meg a hadiszolgálat keretei is: a várhoz kötött védelem helyett ekkor létesülnek a császári hadsereg magyar ezredei, amelyek a várakban és megerősített kastélyokban koncentrált főúri magán katonaságot fölöslegessé tették. A török kori szervitori intézmény másfél évszázados léte azonban nem múlt el nyomtalanul. Számos kis- és középnemesi családnak fölemelkedést hozott a több emberöltőnyi szolgálat. Sokan visszaköltöztek a felszabadított területre, hogy őseik lakóhelyén megváltozott körülmények között folytassák a gazdálkodást. A honos dunántúli nemesek visszatértek a dominusz udvarából birtokaikra vagy végleg ott maradtak tiszttartónak. A sorsukkal békétlenek, akiknek egyik lehetőség sem jutott osztályrészül, s akik talán éppen Károlyi Sándor 1704. január 13-án kelt pápai kiáltványának hatására fogtak ismét fegyvert, mint az egykori szervitorok leszármazottai közül a bodorfalvi Baranyay és a Kisfaludy család tagjai, Rákóczi zászlaja alatt gyülekeztek. Az útkeresés az önállósulni nem tudás következménye volt, amely mindinkább jellemezte a szabadságharc bukása után az egykori szervitorok utódait. A 18. században mint hatósági inspektorokat, vármegyei tisztviselőket, „engedetlen' jobbágyokat tömlöcöztető urasági hajdúk parancsnokait és a nagybirtok szervezetével összefonódott katonai egységek tagjait, — mint az 1720—1730-as években fölállított Esterházy zászlóalj és a Károlyi ezred katonáit — látjuk őket viszont. Meglepően jól mérte föl a megváltozott körülményeket Batthyány Kristóf egykori tisztjének, Kisfaludy Mózesnak fia, Boldizsár, aki Vay Ádám udvari kapitány mellett vett részt a Rákóczi-szabadságharcban, majd annak bukása után Franciaországba emigrált. Miközben Párizsból írt leveleiben tanácsot ad öccsei taníttatását illetően, találóan mutat rá a család fölemelkedésének új lehetőségeire. „Való, hogy a mi familiánkbúl még egy prókátort sem tudok — írta édesanyjának 1718 augusztusában —, hanem inkább mind hadi emberek voltak. De a katonaság nem sokat használt nékiek, sőt mindenikét az rontotta meg... Az én tanácsom ez, hogy... adja kegyelmed egyikét vagy másikát is prókátor és azután itélőmester mellé. Ha már Antal öcsém a német törvényt tanulta, tanulja meg a magyar törvényt is, ahhoz nem sok fegyver és ló kívántatik. Az Isten naponként előmenetelt fog adni nékie, s idővel viceispány lehet a vármegyében s még nagyobb ember is az országban..."

30 87