Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Dümmerth Dezső: Kisnemesek Pest és Nógrád megyében a 17. században

Monor falu első telepese volt. Eleinte sátorban lakott családjával, fia is a sátorban született. A későbbi élete során azonban olyan jó módba jutott, hogy az egyik tanú emlékezése szerint, mikor nemesi atyafiai hivták vissza Sopron megyébe, ő azt felelte: „...inkább lesz ő Monoron jó gazda és pénzes paraszt ember, mint odafent szegény nemes ember." (B 76.) Ezek és a korábbi adatok is mind arra az országos érvényű igazságra figyelmeztetnek bennünket, hogy a nemesség a 17-ik század folyamán, a 18-ik századra virradóan, egyre inkább cím és rang lesz, és egyre inkább fellazul mint osztálykategória. A kisnemesek jövedelmük, vagyonuk tekintetében olykor nem is a jobbágyok, hanem a zsellérek színvonalára süllyednek. Műveltségük sem különbözteti meg őket, hiszen legtöbbjük éppen úgy nem tud olvasni, mint Sárközy János Kecskeméten, aki a nem-nemes Bozó Istvánnal olvastatja el tulajdon nemeslevelét. (S 29.) Csak verekedéskor sül ki, hogy a nemes embernek mégis van némi előnye, ha nincs is vagyona. Például Baki Mihály 54 éves tanú 1755-ben csak onnét emlékezik a Bolyó-család nemességére, hogy az ő apja, idősebb Baki Mihály egyszer lejött Győrből Kunszentmiklósra, és ott megverte Bolyó Mihályt. Ez azonban feljelentette a verekedőt Győr megyénél, és Baki Mihálynak fizetnie kellett büntetésül, nemes ember bántalmazásáért. (B 44.) Más esetben meg arról értesülünk, hogy az ilyen falvakban, parasztok között, paraszti munkát végző kisnemeseknek abban volt a kiváltsága, hogy „bíró házához nem ment, csak amikor maga akarta" (például a Berkó-család esetében: В 29.). De mennyi az eHenpélda, mikor elsüllyed a nemességnek még az emléke is, a nemesi ivadék jobbágy telekre költözik, hogy szegénységében valahogy megéljen, s az ő fiát már elviszik, eladják katonának, mint például Adony falu az 1689-ben nemesített Lendvay-család egy kései ivadékát. Sa kései nemesség igazolás már nem tudja előteremteni az eltűnt katonát. (L 16.) S ahogy múlik az idő, egyre kevesebb lesz a valószínűsége, hogy a lesüllyedt családok a „bocskoros" sorból, mint ekkoriban nevezik, visszakerüljenek hajdani, szabad állapotukba. A legtöbb családra a török uralom „nagy futásai" mérik a megsemmisítő csapást, irataik, bizonyítékaik elvesztővel. A kisnemesekre, sőt, sok egykori, tekintélyes birtokos nemes családra is alkalmazhatóak Mocsáry Antal nógrádi táblabírónak azok a keserű sorai, melyeket 1826-ban megjelent könyvében írt le: „...számtalan régi és szerencsétlenné tett nemesi famíliák maradéki az eke szarvánál nyomják a bocs kor-talpat, hogy valamennyire megszerezhessék sovány élelmeket, s a küszöbön síró gyermekeik számára is valamit szerezhessenek. Ennek, és ez eféle szomorú történeteknek ők nem okai, de még az ő eleik sem, hanem a haza ellen változtatva csoportozott veszedelmek okozták ezeknek eseteket. Mások használják ősi, és eleiknek vérével nyert birtokaikat..." (Mocsáry Antal: Nemes Nógrád vármegyének esmértetése, Pest 1826. I. 197.) A „mások : az idegenek erőteljes benyomulását a régi, magyar nemesi birtokokba nem csak Mocsáry Antal kora, a 19. század romantikus reform-nemzedéke vette észre. Arra, hogy mennyire komoly valóság volt, s mennyire elevenen érezték a 17. századi kortársak éppen, a kuruc mozgalmak is bizonyítékok. De az idézett forrás-csoportok között, pesti-nógrádi helyi birtokosok esetében is találunk rá példát, mennyire őre volt a vármegyei szolgabíró már a 17—18. századfordulón annak, hogy magyar földesúr ne adja el idegeneknek a saját jószágát. 1720-ban a vácrátóti malom birtokjogáról felvett jegyzőkönyv őrizte meg az akkor magát körülbelül negyven évesnek mondó, Kósza János tápiósápi jobbágy-lakos emlékezését. Eszerint „még ifjú legény korában" történt — tehát 1700 körül — hogy Géczy Ferenc, Nógrád megyei birtokos nemes, akinek a Pest megyei Vácrátóton egy török időkben elpusztult malom helye is tulajdona volt, „valami Supor Pál nevő német embernek az új malom hellyet zálogban adta volna. Azonban néhai Szunyogh Imre úr húgát eljegyezvén magának, mondja Szunyogh Imre: Sógor úr, kegyelmed német kéziben adta az rátóti malomhelyet, kegyelmed lássa, az némettel nem jó közöskedni: mert idővel az örökséget is elvesztheti kegyelmed; hanem én javal73