Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Dümmerth Dezső: Kisnemesek Pest és Nógrád megyében a 17. században
ját behajtsa. De ugyanakkor a jobbágy-lakosság között meghúzódó „nemesi személyeket , családokat is felkutassa, s ezeknek a lakóknak adómentességét és egyéb kiváltságait igazolja. Pest megye levéltárában a legrébibb ilyen nemesség-igazolási iratok között igen figyelemreméltó a Tassi Végh-családra vonatkozó, 1649-ik évi jegyzőkönyv. A menekült Pest megye ekkor már rég közös székhelyen működik Fülek várában, Nógrád megyével és az ugyancsak menekült Heves megyével együtt. A vármegyék tisztikarának és földesúri családainak története — Pest és Nóg rád esetében főként — szorosan összefonódik. Az ekkori „esi IlapuItabb hódoltsági helyzetre jellemzően azonban a megyék esküdtjei adott esetben kiszállnak a helyszínre, „török" területre is, illetve a falvakban jobbágyok nélkül lakó kisnemesek révén egyegy megyei esküdt is eredeti lakóhelyén tartózkodhat. Igy történt, hogy 1649-ben a Végh-család nemesség-vizsgálata a hódoltsághoz tartozó Pest megyében: Szalkszentmártonban kezdődik, a megyei esküdt lakóhelyén. Tanúkat hallgatnak ki, akiknek szavai híven fennmaradtak az utókorra. Fontos még megjegyezni, hogy a jegyzőkönyvek és tanúvallatások nyelve majdnem mindig magyar, hiszen latinul nem tudó jobbágytanúk, egyszerű emberek vallomásait őrzik, s közérthetőségre kell törekedni. A legmesszebbre nyúlik időben vissza az 1649-ben 105 éves Tari Imre, szenttamási lakos vallomása, aki ezek szerint 1544 körül született. Csaknem a török hódoltság kezdete előtt. Ő még jól ismerte a 16. században élő Végh Györgyöt, valamint fiait, Sebestyént és Tamást. Tanúságot tud még arról is tenni, hogy abban a régi időben a Végh-család még jobbágyokkal rendelkező, birtokos nemesi familia volt. Meg is tudja nevezni Végh Sebestyén két jobbágyát, Böjtös Mátét és Nagy Pétert. Egy másik tanú egy harmadik jobbágyra, Lukácsi Mihályra is emlékezik. Arról azután a fiatalabb tanúk is tudnak, hogy a török elől Makád faluba menekültek, majd „a futás után — mint a nagy, 17, század-eleji menekülést jelzik — visszatértek ősi birtokukra, Tas faluba. (Pestm. nemesi iratok, V. 6.) Igy kapja meg Pest megyétől végül is nemesség-igazolását 1651-ben Végh András és Tamás, akiknek utódai ezentúl mint kuriális kisnemesek élik tovább életüket még a 18. század elején is. Később újra megerősödnek társadalmilag, mint táblabírák a tekintélyesebb birtokosok közé emelkednek újra, s ezt a pozíciójukat 1945-ig megtartják. Már 1677-ben arról értesülünk, hogy Pest megye esküdtje Tas faluban lakik és ott, a török által hivatalosan el nem ismerve ugyan, a megye által azonban hitelesítve mégis „birtokol Tassi Végh István, aki ekkor 104 éves. Tehát még ugyancsak a 16. század szülötte: 1573 körül látta meg a napvilágot. (V. 5.) Alsónémediben is egy megyei esküdt lakik ugyanekkor, Nemes Tót György. Ő már a „friss nemesek közül való: armálisát mindössze néhány év előtt kapta: 1667-ben, és 1668-ban hirdette ki a megye. A Nógrád megyei Berkó-család a viszontagságos időkben kétszer is szerzett magának nemeslevelet — kényszerűségből. Először még 1598-ban kaptak armálist, de ez a török idők zavaraiban elveszett. A hódoltság végén a nógrádi Keseihócon laktak, és Berkó János „tehetséges ember lévén — mint a tanúvallomások mondják — 1698-ban magának új nemeslevelet szerzett. Évtizedekkel később azonban unokaöccse Lengyelországban megtalálta a régi armálist, s végre 1756-ban sikerült nemességét bizonyítania. A családnak az az ága, amelyik Keszihócról Jánoshidára költözött, még további viszontagságokat élt meg, mert itt a premontreiek tiszttartója jobbágyi sorba kényszerítette. Csak akkor élhettek újra nemesi szabadsággal, mikor a bizonyítás sikerült, és a Pest megyei Tápiószelére költöztek. (B 29.) Részben Nógrádban, részben Hont megyében élt a Dancsó-család, mely sorsának bonyodalmait, de felemelkedését is egyben a hódoltsági idők végén megújuló, háborús időknek 70
