Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban
megyei puszták részeit. A városi tanács tagjai mellett Mezőtúr nemes lakóit is megnevezte Tassy Mihály Füleken lakó birtokos akkor, amikor 1662-ben átengedte a városnak Turtő (Külső-Szolnok m.) puszta felét s átadta „azon telekrül való donatióját s igazságos levelét". A kötéslevél — nyilván a nemesek szolgálatait viszonzandó — határozottan kimondja, hogy amennyiben a város férfilakossága mind elpusztul, Turtő visszaszáll Tassyra, kivéve azon öt nemes pDrtióját, akik az ügylethez nevüket adták. 3 A piacra termelő hódoltsági nagygazdának azonban másként is hasznára válhatott az ármális. A magyar törvények úgy rendelkeztek, hogy a nemes nem kötelezhető harmincadfizetésre az allódiumán megtermelt, illetve saját szükségleteire szállított javak után, s javait nem szabad a vele egy helységben lakó más személy adósságai miatt lefoglalni. Mivel a kamarák hamar rájöttek, hogy a nemesség e törvényeket kereskedői tevékenységének leplezésére és vámmentesítésére használja fel, nemigen törődtek ezekkel a végzésekkel. Olyannyira, hogy a szakirodalomban komoly és megalapozott kételyek kaptak hangot: vajon érvényesült-e ez a jog a gyakorlatban. 1676-ban „Nemes Pest, Pilis, Solt uniált vármegyéknek hódúit nemessei" „illj modalitással" kértek protectionálist Bélteky Pál alispántól a győri harmincadoshoz, „hogy valamely várasi vagy falusi ember közülünk magha majorsághának számát bírái porrecta testimoniálissa mellett ott Győrőt adducálná", szabadon, vámfizetés nélkül kereskedhessek marháival. Pest-Pilis-Solt vármegye 1678. június 28-i közgyűlése úgy határozott: átír a Pozsonyi Kamarának és a győri harmincadosnak a hódolt nemesség vámmentessége védelmében. Oláh János, Beretvás István, Szívós János, Szőrös András és az Erdős család — mindannyian körösi nemesek — 1679-es kisasszonynapi vásár alkalmával azért kívántak panaszt emelni a Pozsonyi Kamaránál, mert a tatai és a győri harmincados majorsági marhájukat megvámolja és „jószágunkat akár mi haszontalan paraszt ember adósságáértis szabadon árestálni megh engedik . Alighanem Esterházy Pál nádornak is azért kellett megintenie 1681-ben a Kamarát a kunszentmiklósi nemesék harmincadmentessége ügyében, mert azt eladdig nem sikerült érvényesíteniük. Ha mármost csak ezeket — a kivétel nélkül az 1670-es kormányzati váltás után kelt — leveleket ismernénk, alighanem arra következtetnénk, hogy a nemesség ezen, végzésekben oly szépen körülírt joga a gyakorlatban nem sokat ért. Valójában azonban nem így volt, hiszen 1669-ből egy sor kétségbevonhatatlan hitelű adatunk van, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a kecskeméti és a nagykőrösi nemesek valóban harmincadfizetés nélkül haladtak át a lévai vámon: míg az ugyanazon helységekbéli kereskedők lovait sorra megvámolták, kecskeméti Kamarás Ambrus és Csatár Gergely, illetve a körösi SZÍVÓS János és Czirják János lovai még akkor is vámmentesen haladtak itt át, ha azokat nem gazdájuk, hanem annak megbízottja hajtotta. (Ezt az illetékes városi tanács igazolványával kellett tanúsítani.) Hogy félreértés ne legyen,. a harmincados a vámmentesség okát is feltüntette: a szóban forgó állatokat az illető nemes majorságában tenyésztették („proprios allodiales esse ). Mivel meggyőződésünk, hogy némi utánjárással a hasonló cédulák százaira bukkanhatnánk, az 1670 utáni panaszleveleket nyilvánvalóan az e helyzet megváltoztatása miatt érzett keserűség, az egyszer már élvezett jogok elvesztése szülte, s egyben arról is árulkodnak, hogy a panasztevők és az őket buzgón támogató vármegyék egyáltalán nem érezték végleg elveszettnek a csatát. A jobbágyok nemességszerzése, láthatjuk, nem ott kamatozott, ahol azt az első pillantásra hasznosíthatónak vélni hajlamosak volnánk. Az ármális, úgy tűnik, inkább az általuk már korábban is sikerrel folytatott termelőtevékenység — a szarvasmarhatenyésztés és a szőlőművelés — terén hozta kedvezőbb helyzetbe tulajdonosát. Igy aztán az ármálisszerzés olyan — némi rizikóval járó — előlegezett tőkebefektetésnek tűnik, amely a gazdaság fokozottabb védelmét és — talán sok esetben — kibővítését célozta. Ha a hódoltsági tőzsérek és borkereskedők csak 35
