Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban
„Végh Seböstién Makádról ki iöt Tasra (mindkettő Solt m.) lakni, akkoris azt mondotta, hogi három ház heliem uagion Tason. Hogi magamnak valóvá (önálló gazdává) lettem Tason, Végh Seböstiénnek fizettem... Egyes úrhatnám természetű új nemesek, úgy tűnik, még a hódoltságon kívül élő, „igazi földesurakat is felülmúlták egykori jobbágytársaik sanyargatásában. A fancsali (Heves m.) Szalay Mátyás, aki 1649-ben szerzett nemeslevelet, 1667-ben vette zálogba, 2140 forintért, nagyráskai Soós Erzsébettől és annak fiaitól lakóhelyének, valamint Szentmária és Erdőtelek Heves megyei pusztáknak bizonyos részeit. Már a záloglevélben kikötötte, hogy „ha szerjárással akarja szolgáltatny, tehát szabadságában légyen, avagy penigh ha adóra akarja eőket forditany, az is legyen eő kegyelme szabadságában". Nos, Szalaynak úgy tetszett, hogy a jobbágyok számára összehasonlíthatatlanul terhesebb formát vezeti be birtokán: „mind ez ideigh (1675-ig) az szer járással való szolgálat hellyet azon fancsali jobbágyok bizonyos majorságh feöldet szántottak, vetettek, és mind bárányokból s eőszi s tavaszi vetésekből kilenczed désmát attak" neki. S tette mindezt oly keményen, hogy eljárását végül a zálogba adók is megsokallták, s amikor az 1675-ben esedékes részletet felszolgáltatta nekik, közölték Szalayval; nem járulnak hozzá, hogy jobbágyaikat továbbra is tetszőleges szolgáltatásokkal terhelje. A majorkodásra rákapott kisnemes azonban sietett kijelenteni, hogy nem hajlandó summával beérni; a jövőben is szántatni-vettetni fog a fancsal iákkal, és a kilencedet is megveszi tőlük. Többnyire „igazi" földesúrszámba vette a zálogbirtokos hódoltsági nemeseket a nemesi vármegye is. Amikor Heves-Külső-Szolnok vármegye 1673-ban valaminő hivatalból üldözendő vétken kapta Petes András gyöngyösi nemes jobbágyait, először őt szólította fel, hogy tartson felettük úriszéket, s az ügyet csak akkor vonta törvényszéke elé, amikor Petes késlekedett az eljárás megindításával. Mint Sőtér Ferenc 1658-as zálogolása bizonyítja, végeredményben nem volt akadálya annak, hogy közrendű személy is zálogbirtokossá válhassék, annak meg még kevésbé, hogy hódoltsági paraszt pusztát vagy pusztákat béreljen marhái számára. Azok közt a kecskeméti, körösi, jászberényi, hódmezővásárhelyi és makói nagygazdák közt, akik az idők folyamán valóságos „pusztabirodalmakat építettek ki maguknak, vegyest találunk nemeseket és parasztokat, s gyakran fellépett árendálóként maga a parasztközösség is. Megtámadtatás esetén a bérlő vagy zálogoló nemesek azonban összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben voltak, mint nem-nemes társaik. Az a közrendű bérlő, akinek a bérbeadóval, bérlőtársaival, egy, a szóban forgó birtokra szintén jogot formáló kinti birtokossal, az ilyenek által ijesztésül odaküldött katonákkal gyűlt meg a baja, csak földesurának székén vagy — amennyiben földesura felvállalta jogi képviseletét — a nemesi vármegyénél kereshetett jogorvoslatot. Mindez persze pénzbe került, hiszen a földesurat nem illett méltó ajándék nélkül megkeresni, s ki kérhette rajta számon, hogy megfelelő szívósággal és lelkiismeretességgel védelmezte-e jobbágyai ügyét? A nemes viszont az ármálissal együtt perállási képességet is kapott; persze általában ügyvéd útján, de a maga személyében tiltakozhatott az ötért sérelem ellen, s ha ezután sem kapott elégtételt, úgy pert indíthatott a jogait sértő ellen, legyen az bár nemes, földesúr, katona vagy bárki más. S hogy ez nem belemagyarázás, tanúsítja nemegyszer maguk a nagy mezővárosok is nemeseik háta mögé bújva — azok per képességére számítva — szereztek meg egy-egy pusztát. „Ez fölül megnevezett pusztát adtuk kiváltképpen Kőrösön lakozó nemes atyánkfiainak, úgymint Oláh Mihály és Fekete András uraiméknak, együtt az becsületes várossal" — olvasható Koromzay János és Battik János 1638-ban, Pótharasztja pusztát elzálogosító levelében, de Esterházy Miklós nádor 1642-ben nem a megnevezetteket, hanem magát a várost vezettette be a puszta birtokába. Ugyancsak nemes társaik — Búza János és Vad Miklós — rangjával fedezték magukat az ölvediek (Békés m.) is, amikor a Szendrőn lakó Dobóczy Ferenctől és a Csetneken lakos Dobóczy Pétertől zálogba vették Kerekegyház és Szentjános Békés 34
