G. Miklós Márta: Tatai céhek (A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003)

15- században, Mátyás uralkodása alatt, „...az oly rövid időszakban kezdődött, tartott és múlt el Tata várának virágzása és boldogsága. Mert Mátyás hirtelen távozásával az élők közül minden dologban nagy fordulat következett be Magyar or szagon."1 A 17. század elejére, a török dúlás és a rendszeres hadiesemények hatására Tata csaknem teljesen néptelenné vált. 1608-tól kísérletet tettek a város újbóli benépesítésére, melynek átmeneti sikerét egy 1614-ben kelt adóösszeírás bizonyítja. Tatán ekkor már 72 család lakott, akik megtelepedését öt évi adómentesség ígéretével próbálták tartóssá tenni.

2 Tata lakosságának gyarapodása a 17. század közepén indult meg. Ezt a folyamatot a török uralom alól való felszabadulás (1686) felgyorsította. Az 1695-ben készült összeírás 223 családot jegyzett fel,

3 de a város lakossága a 90-es évek elején még ennél is több lehetett, mert 1691-ben és 1693-ban pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot. A 17. század elején a lakosság elsősorban mezőgazdasággal foglalkozott, bár az 1614. évi összeírás már a következő iparosokról is említési; tesz: 3 csapómester, 1 szabó, 1 kocsigyártó és egy szűcs.

4 Az iparosok létszámából arra következtethetünk, hogy az általuk előállított termékek még a helyi szükségletek kielégítésére sem voltak elegendők. Iparosrétegről tehát még nem beszélhetünk.

5 A 17. század közepén azonban, a lakosság létszámának meglehetősen nagy ingadozása ellenére megnövekedett az iparűzők száma. A nagyarányú betelepülés következményeként 1695-ben Tatán és Tóvároson már 71 iparos lakott: 1 asztalos, 1 borbély, 35 csapó, 4 csizmadia, 4 fazekas, 2 kovács, 2 mészáros, 5 molnár, 6 szabó, 1 szíjgyártó, 2 szűcs, 1 takács és 7 varga. A meáterek jelentős része már csak ipari tevékenységéből élt, neveik mellett az összeírásban a következő megjegyzés szerepel: „semmifacultása nincsen ... mestersége után élődik...".

6 A céhek, melyek az egyazon terméket készítő, meáter jogot nyert kézművesek érdekvédelmi, gazdasági és vallási szervezetei, jellemzően a feudális gazdaság intézményei. Európa nyugati felén már a 11-12. században megkezdték működésüket. Magyarországra, kissé megkésve, csak a 14. században jutottak el, s a török által meg nem szállt területeken ettől kezdve töretlen volt a fejlődésük. A török uralom alól felszabadult területek jelentős részén azonban csak a 17-18. század fordulóján indult meg a spontán céhesedés. Hozzájárult ehhez, hogy az ország gazdasági elmaradottságának felszámolása érdekében, a török kiűzését követően a bécsi udvar nem tett határozott lépéseket. Jelentkezett ugyan egy, a céhek tevékenységének korlátozására vonatkozó igény, de ez csak később, elsősorban Mária Terézia uralkodása idején nyert kifejezési; rendeletek formájában. A 17. század végén benépesülő területeken tehát még egy, a középkorból származó iparszerkezeti forma kezdte meg működését.

7 Nagyobb létszámban Tatán és Tóvároson is csak ekkor váltak jellemzővé. Az iparosodás már említett folyamata miatt azonban városunkban már a 17. század közepén megjelentek az első céhek, nevezetesen: a tatai takácsok 1633-ban kapták articulusaikat (céhszabályzatukat) a pozsonyi takácscéhtől, mint főcéhtől;

8 ugyanebből az évből 5