Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2015-2016 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 4. (Tatabánya, 2016)
Szemán Attila: Bányászkardok a Tatabányai Múzeum gyűjteményében
88 Szemán Attila zenfekvő módon a katonai fegyvereket vették alapul. Logika szerint a bányászegyenruhához valami, a szabványos katonai tisztviselői kardhoz hasonló oldalfegyver lett volna várható. Ilyen ugyanis létezett 1802-től, s ez maradt is a katonai tisztviselők számára a 19. század végéig.8 Az 1850-es évben az állami kezelésben levő, azaz kincstári bányászat tisztviselői, illetve bányamérnökei részére létrehoztak egy többé-kevésbé meghatározott díszfegyver-típust, melynek különböző alkotóelemein megtalálható a bányász-szimbólum.9 Ebből az időből azonban - furcsamódon - rendszeresített formában csak bányász emblémás kosarú szablyát ismerünk, kardot nem. Pedig bizonyára használtak a német, azaz osztrák nemzetiségű bányászok ilyent is. Igaz, hogy a ténylegesen harcban használt katonai fegyverek sorában a 19. század közepétől elavulttá váltak ezek a kardok, de - talán éppen ezért - a harcokban közvetlenül részt nem vevő katonai tisztviselőknek ezeket adták díszfegyverül. A spádé típusú kard, amit német nyelven általában Hegenként neveznek meg, az osztrák birodalom német gyalogságának gyalogtiszti kardjára hasonlít, ami a 19. század második felében már idejemúlt volt a harctereken, ellenben a katonai tisztviselőknek is ilyeneket rendszeresítettek. Bizonyára azért, mert a tisztviselői pályát mindig alacsonyabb rendűnek tartották, mint a tényleges katonai szolgálatot.10 A bányászszablya mintáját az osztrák hadsereg kétségtelenül legdíszesebb vágófegyveréről kölcsönözték. Ez az 1846 mintájú tengerésztiszti szablya markolatát és kosarát jelentette. A barokkosán burjánzó, kagylókkal is díszített, domború levél és virágornamentika hatásosan díszítette az öntött és áttört, sőt általában aranyozott sárgaréz kosarat. A bányászszablya díszítése egészen megegyező, csak az elülső hárítólap területén az admirális horgony helyére a szalaggal összekötött bányászék és kalapács, valamint fölé az uralkodó (Habsburg) család kétfejű sasa került.11 Habár a tengerésztiszti szablyákat 1850-ben megújították, az 1846.M. típusúakat is tovább használták, és a bányászkardok túlnyomó része megmaradt a régebbi változat mellett. Igaz, a bányászszablyák nem zsinórgerinces, hanem kétoldalt vájatos (vércsatornás) pengetípussal, és alapvetően lovassági méretben készültek.12 Az 1846.M. tengerésztiszti szablyának még mindkét hordkarikája a hüvely felső részén elhelyezett tényleges karika volt.13 A hüvelye még bőrrel bevont fából készült, sárgaréz szerelékekkel, s a díszítése előképe az 1850.M. tengerésztiszti szablyának, illetve a bányász- szablyának. Az 1850 típusú tengerésztiszti szablya eredeti hüvelye az 1846.M. tengerésztiszti szablya két kül8 Lugosi - Temesváry 1988,44.; Csillag 1971. 9 Ortner - Artlieb 2003, 520. 10 Lugosi -Temesváry 1988,44. 11 A markolat díszeinek elhelyezése a hüvelybe dugott helyzetnek felel meg, nem a kivont állapotnak. 12 Ennek nyilvánvaló oka a lovasság - mint fegyvernem -, nagyobb társadalmi megbecsültsége volt. 13 Ortner - Artlieb 2003,398. ső hordkarikás hüvelyével nagyjából megegyező, csak a réz szerelékek díszítése már kiforrottabb, s nagyon is hasonló az 1850/71.M. típuséhoz.14 Ez utóbbin csupán annyi a változás, hogy a hüvely felső hordkarikája már a későbbi típusú belső ferde hordkarikája, valamint a saruveret ívelt indákból álló díszítménye már a végleges forma.15 Ez utóbbi tény korhatározó. 1861. M. gyalogtiszti szablyán alkalmazták először a belső oldalon levő felső hordkarikát.16 Ezt a hadsereg többi fegyvernemében is csak később vették át. Mivel a tengerésztiszti szablyákon 1871-től jelenik meg ez a belső hordkarika, így a bányászszablyákon csakis ez után találhatjuk meg használatát. Pedig ritka kivétellel ilyen hüvelyekkel találkozunk rajtuk. 1890-ben újabb szabályzatot adtak ki, bár elég nehéz megragadni a különbséget az 1850-es fegyverekhez képest. Mindenesetre a bányászkardot az osztrák szakirodalom ehhez az utóbbi szabályzathoz köti.17 A bányász tisztviselői kard is - bizonyára a katonai tisztviselőkhöz hasonló módon - a bányászattal közvetlenül már nem foglalkozó, bányába nem járó, de az iparág szervezésével, finanszírozásával foglalkozó állami tisztviselőknek hozták létre. Az állami tisztviselők díszkardjához hasonlít. Az említett osztrák szakiroda- lomban nyelét ébenfának írják le, de a tatabányai példánynak fekete szaruból készült a nyele.18 A bányászszablyák altípusai közül sokszor meglehetősen nehéz elkülöníteni a már az 1850-es évektől létező, és a későbbi, feltehetően az 1890-es években kiadott újabb - de a korábbiaktól csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem különböző - fajtákat. Az előírások eredendően csakis a kincstári bányatisztekre vonatkozhattak. Az ék-kalapács bányászjelvény feletti zárt (császári) korona egyértelműen erre utal. A kosáron a bányászjelvény alatti kerek nyílt koszorúban eredetileg kétfejű sas szerepelt, később viszont a Glück / Auf felirat került. Ennek korábbi magyar változata, a „Szerencse fel” viszonylag gyorsan megjelenhetett a német után. Ez a feliratos változat gyakran együtt jelenik meg a hüvely és gerinclemez császári koronával ékesített bányászjelvényeivel, így azt kell gondolnunk, hogy a kosár díszítésének változása önmagában még nem feltétlenül jelentette, hogy tulajdonosa nem a kincstári bányászat tagja volt. Amikor viszont már ez utóbbi díszítményekről is eltűnik a császári korona, már elfogadhatjuk, hogy magántulajdonban levő bányák alkalmazottai által használt díszfegyverekről van szó. 14 Ortner - Artlieb 2003,408. 15 Ortner-Artlieb2003,410. 16 Csillag 1971,92., 259. sz. 17 Ortner - Artlieb 2003,520. 18 A Dorotheum internetes leadási listájában látható azonos darab esetében is szarut írnak le nyélként. Az ébenfa amúgy sem lenne alkalmas nyélnek, ugyanis nedvesség hatására nagyon könnyen hasad.
