Kisné Cseh Julianna – Kiss Vendel (szerk.): Tatabányai Múzeum 2011 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 2. (Tatabánya, 2012)
Eichardt János–Kutasi Csaba: Oroszlány a Vértes öblében
Oroszlány a Vértes ölelésében 15 keznek észak felől. A város felett, főleg hideg telek idején hatalmas csapatokban repülnek a vetési varjak (Corvus frugilis), majd szállnak le a parkok fáira vagy a várost körülvevő legelőkre, szántásokra. A világszerte egyre fogyatkozó kétéltűek több faja is él városunkban. E nyálkás bőrű, egyesekben undort keltő fajok vizes élőhelyek közelében élnek. A tavakban kis tavibéka (Pelophylax lessonae) és a kecskebéka (Rana esculenta), a kiskertek és parkok bokrai és fái között zöld levelibéka (Hyla arborecr, XIII. tábla 70-71.), míg a talajon főleg éjszaka mozgó barna és zöld varangy {Bufo bufo és Bufo viridis) egyedeivel találkozhatunk. A hangjuk jellegzetes, minden fajnak egyedi, ezért könnyű azonosítani őket. A város talán egyik legrejtettebb állatcsoportja az ízeltlábúak. Bár sok fajt „hagyományból” és „közönségessége” miatt sokan ismernek, mégsem mondható el, hogy mindent tudunk róluk. Sok emberben felvetődött már az a kérdés, vajon miért félünk annyira az ízeltlábúaktól. Több okot is fel lehet sorolni, de talán a legfőbb az eltérő testfelépítésük és a viselkedésük. Vannak közöttük „kedvesnek” tartott és „kellemetlennek”, vagy „visz- szataszítónak” vélt fajok is. Ám ha vesszük a fáradságot, és nem rögtön elutasítva szemléljük ezeket az élőlényeket, biztos megtaláljuk bennük a szépséget, sőt a hasznosságukat is. Az egyik legősibb csoportot alkotó pókok nem büszkélkedhetnek a „legkedveltebb állatok” címével, bár emberi szempontból végzett tevékenységüket elismerjük. Városi környezethez jó pár faj tudott alkalmazkodni és elterjedni. Az egyik legnagyobb, védett fajunk a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa; XIII. tábla 72-73.) is megtalálható Oroszlányban és annak környékén. Jellegzetes függőleges tárnáját ott fúrja, ahol a talaj lazább szerkezetű és a növényzet kevésbé fedi a területet. Ilyenek a sportpályák és parkok, néha játszóterek. Tartja a mondás „ne nyúlj hozzám, én sem bántalak”, tipikusan a fajra jellemző viselkedést takar, hiszen a faj ha ingerük, akkor hevesen támadhat és akár fájdalmasan megcsípheti az embert. Mivel többnyire éjszakai aktivitású, ezért ritkán láthatók kóborolni vagy a tárnájuk bejáratánál gubbasztani. Egy másik faj, mely az előzőnél jóval kisebb, a városi hamvaspók (Dyctina civica). Ahol megjelenik, otthagyja nyomát. Fonadéka kezdetben fehér, majd ahogy telítődik zsákmánymaradványokkal és porral, egyre szürkébbé válik. Mivel a házfalak vakolat-szemcséi tökéletes helyek számukra, ezért sokszor az egész épületet beborítják. Magasfüves vagy kaszálatlan részeken főleg augusztusban találkozhatunk a darázspókkal (Argyope bruennichi; XIII. tábla 76.). Látványos megjelenése figyelmezteti a ragadozókat mérgező vagy ehetetlen mivoltára. Hálójának jellegzetessége, hogy cikk-cakkos fonadékot fon bele a pók, mely az UV tartományban látó rovarok (pl. méhek) számára érzékelhető. A házak körül, cserjéken, verandák felső szögletében főleg az augusztustól októberig tartó időszakban nagy, kerek hálót készítő koronás keresztespókot ( Araneus diadematus; XIII. tábla 77.) fedezhetünk fel. A házakban csupaszpók (Scytodes thoracica) ejti el zsákmányát különleges módszerével, azaz nem hálóval vagy egyszerű rá- rontással, hanem ragadós fonalat lövell cikk-cakkos sugárban az áldozatára, s „ragasztja” azt le, hogy ne tudjon menekülni. Hűvösebb, nyirkosabb, de néha szárazabb helyiségekben, lakásokban is álkaszáspókok (Pholcus phalangoioides és P. opilionides) csüngenek laza, finom szövedékű hálóikban, s várják a repülő rovarokat. A házi zugpók (Tegenaria domestica) és a háromszöges faggyúpók (Steatoda triangulosa) is tökéletesen alkalmazkodó faj, egyedei szinte csak antropogén környezetben fordulnak elő. E fajok csáprágója oly kicsi és gyenge, hogy az emberi bőrt nem képes átharapni. Pókcsípést egyébként általában vékonyabb bőrfelületen vagy a gyerekek bőrén tapasztalhatunk. A tóparton és a patakok mentén különböző szitakötőket, légi vadászokat és acsákat láthatunk. Vadászati stratégiájuk jellemzője, hogy a repülő rovarokat levegőben ejtik el. A rovarvilág legjobb felbontású összetett szemével rendelkeznek, s többek között ennek köszönhetik vadászati sikerességüket is. A szitakötők közül gyakran előfordul a gyakori légivadász (Coenagrion pulchellum; XIV. tábla 78.). A parkokban és a nyíltabb füves részeken sáskák és mezei tücskök (Gryllus campestris) ciripelését hallhatjuk, míg a nyári éjszakákon a lombkoronából felhangzó éles ciripelés a zöld lombszöcskétől (Tettigonia viridissima) származik, melynek rokona a farkos lombszöcske védett (Tettigonia caudata). Az előbbi fajok főleg növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, ezzel szemben a lombszöcske ragadozó, s ha betéved olykor-olykor a nyitott teraszon keresztül lakásunkba, vigyázva kell „kiterelni” vagy megfogni, mivel védekezésképpen erős rágójával átharaphatja bőrünket. Lepkéket szinte mindenhol - kertekben és a nagyobb parkokban - láthatunk repülni. Számukra
