Kisné Cseh Julianna – Kiss Vendel (szerk.): Tatabányai Múzeum 2011 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 2. (Tatabánya, 2012)
Kovács Éva: Múzeumpedagógia a Tatabányai Múzeum Szabadtéri Bányászati Múzeumában és Ipari Skanzenében (2006–2012)
Múzeumpedagógia 109 osztályteremben a 60-as, 70-es évek állami fenntartású általános iskolai időszakát bemutató, míg a másikban a 20-as évek, a MÁK Rt. által meghatározott népiskolai időszakát rekonstruáló iskola eredeti bútorzata áll. A teremben elhelyezett fapadok, dobogó, tábla, szenes kályha és a korabeli megkopott térképek tökéletesen illusztrálják a látogatóknak azt a kort, amelyet csak film- és olvasmányélményeikből ismerhetnek, ha ismernek, illetve ha meg akarnak ismerni. Egyre több szülő és pedagógus panaszkodik, mivel a gyerekek érdektelenséget mutatnak a múlt történéseivel szemben, nem szívesen olvasnak, a kötelező irodalmat is videón vagy DVD-n nézik meg. Mindez számukra csak történelmi vagy irodalmi tananyag, lecke, amit meg kell tanulni, le kell tudni, majd el kell felejteni, mivel ezek az ismeretek távol esnek mobiltelefonos, számítógépes világuk tapasztalásaitól. Az iskolamúzeum osztálytermeiben azonban minden gyerek, de a felnőttek is, izgatottan és kíváncsian nézik végig a tárgyakat. Beülhetnek a padokba, végig simíthatják kezükkel a nagyszüleik által bevésett gödröket, kitapogathatják a neveket. A fantáziájuk segítségével megelevenedhet előttük a múlt iskoláinak hétköznapi élete. Talán nem is a gyerekek érdektelenek, hanem az eszközeink hiányosak, elégtelenek, hatástalanok. Az emberi kíváncsiság a mi gyermekeinket is, mint ahogy bennünket is annak idején, állandó mozgásra, kutatásra késztet. Milyen is volt az a derék idő, ami tőlünk eltávolodott? A tanúk már nincsenek, nem lehetnek itt velünk. De árulkodnak róluk a padba vésett firkák, a térkép hasadásai, a tintatartó körüli tintafoltok és az osztálynaplóba nevük mellé írt jegyek, megjegyzések. A szenes kályha hidegen ásítozik a fal mellett. Vajon miről beszélgettek körülötte a téli ködös reggeli sötétből iskolába érkező gyerekek? Milyen történeteket mondtak egymásnak? Hogyan öltöztek? Milyen szabályai voltak az iskolai életnek? Mit tanultak? Kik voltak a tanárok? Hogyan tanítottak? Volt-e fegyelmezés? Valóban olyan kegyetlenül büntették a fegyelmezetlen gyerekeket, mint ahogy nagyszüleinktől hallottuk? Számtalan emberi viszonyokat sejtető kérdés, amire a tér, az osztályterem nem ad konkrét választ, de kiprovokálja, hogy utána gondoljunk, hogy elképzeljük a padok között lejátszódott jeleneteket. Az ide látogató gyerekek valószínűleg néha-néha mosolyognak azon, amit látnak. Elnevetik magukat, ha a kiállítás vezetőjétől az ő kis életükhöz viszonyítva furcsa dolgokról hallanak. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy közömbösek. Bizonyára zavar s összevisszaság van a fejükben. Tudják a történelmet, hiszen megtanulták, beléjük sulykoltuk, de nem tudják azt, hogy hogyan élték meg ezt a történelmet a korabeli gyerekek. S azt sem tudják, hogy a jövőbéliek szemével ők, most, a 20-21. század fordulójának történelmét élik meg. A gyermekeink gyermekei ugyanilyen tétova bolyongással utasítják el a ma történelmének száraz adatait, mint ahogy ezt a mi gyermekeink teszik, ha a látszólag egymáshoz nem tartozó tények és adatok tömegében nem látják, nem láthatják a cselekvő embert. A hétköznapok történései, apró picinyke mozzanatai közelebb vihetnek bennünket a nagy, nemzetek sorsát fordító történelmi pillanatok megértéséhez, segíthetnek a történelmi összefüggések felfedezésében. Éppen ezek miatt látjuk szükségesnek egy olyan múzeumpedagógiai program megvalósítását, amely a dráma és színház eszközeit segítségül híva, nem csak kiállítási tárlatvezetésből, a tárgyak, dokumentumok bemutatásából áll, hanem olyan helyzetek animálásából és megéltetéséből, amelyeket feltételezetten azok a valakik éltek meg, akik ezeket a tárgyakat használták. Erre az adhat módot és lehetőséget, hogy lényegét tekintve nincs nagy különbség a ma embere és a múlt embere között. Talán csak a használati tárgyaink fejlettségében, életkörülményeink minőségében különbözünk. Az emberi kapcsolatok s az ezekhez társuló érzések, gondolatok és törekvések azonban hasonlóak. Mi is ugyanúgy működünk, mint ők: eszünk, iszunk, szeretünk és meghalunk. A hasonlóságok a pedagógiai-„minta” birodalmában lehetővé teszik az „időutazást”. Hídként összekapcsolják a jelent a múlttal, hogy értelmes jövőt láthassunk magunk előtt. A fentiek alapján az iskolamúzeum múzeum- pedagógiai programjának általános céljai a következőkben foglalható össze: • Látogatóink számára a színjátékos tevékenységen és drámajátékokon keresztül a világ elvont, nehezen értelmezhető tartalmait, emberi kapcsolatokban, viszonyrendszerekben tegyük konkréttá, és vizsgáljuk meg. • A múzeumi tárgyak által felidézett, elképzelt dolgokat, eseményeket mindannyiunk által átélhető, „itt és most” eleven élménnyé tegyük, úgy, mintha azok „ott és akkor” történetek volna. • Olyan nevelési és oktatási tartalmak elsajátítására adjunk módot és lehetőséget a gyerekeknek, amik segíthetik megtalálni helyüket a világban.
