Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Riesing István: A Várgesztesi-medence élővilága
A Várgesztesi-medence élővilága 47 dombvidékeinken. Ökológiai tűrőképessége széles és agresszív terjedésre hajlamos, ezért várható, hogy a Svájci-rét műveletlen földjein az akáccal együtt mutatkozik majd. 3. Élőhelyek és élőviláguk 3. 1. Cseres-kocsánytalan tölgyesek A cseres-kocsánytalan tölgyesek (a továbbiakban cseres-tölgyesek) képviselik hazánk legnagyobb kiterjedésű zonális erdőtársulását. A 250-400 m-es tengerszint feletti magasságokban (délies kitettség esetén akár 600 m-ig is), tehát a domb- és hegyvidékeinken találhatók. Jellemzően a platókon és a többé-kevésbé enyhe lejtőkön alkotnak állományt. Az említett összefüggésekből következik, hogy a várgesztesi erdőkben nagy szerepet játszik e társulás. A községhatárban magas területarányt mutatnak a 21-40 éves állományok, amit a 20. század közepén kezdődő, majd folyamatosan kibontakozó bányászat faszükségletei (bányafa, bányadorong stb.) eredményeztek. Cseres-tölgyesekben járhatunk a Svájcirét és a Gadóc-oldal közé eső hegylábfelszínen, a Vajdatemető és Lófő fennsíkján, déli oldalain, a Vörös-hegy platóján és a Mészáros-hegy gerincén. Az említett területek hidrológiai viszonyuk alapján többletvízhatástól függetlenek, de ezen belül félszáraz és üde termőhelyeket is magukba foglalnak. A társulás nevéből sejthető, hogy domináns fajai a cser tölgy (más nevein cser, cserfa) (Quercus cerris) és a boroshordók készítésében is fontos kocsánytalan tölgy (Q. petreá). E kettő közül a cser van jelen magasabb tőszámmal, aminek egyik oka, hogy gyakrabban és bővebben terem a másik tölgyfajnál, emellett jobban tűri a szárazságot. A cser tölgy a magyar dendroflóra szubmediterrán jellegű eleme, ami legszembetűnőbben az alacsonyabb fagytürésében nyilvánul meg. Törzseik kemény téli fagyokon hosszirányban gyakran megrepednek. A sérülés általában csak a szíjácsig, ritkábban a gesztig hatol, és nem okozza a faegyedek pusztulását. Az erdészeti és faipari szaknyelv fagylécnek hívja azt a feltűnő fahibát, ami a cserfák törzsén e fagyrepedések begyógyulását követően ormosán kidomborodó hegszövet formájában messziről látható (I. tábla 2. kép). A friss seb fertőzési kapu lehet, amin az elterjedt kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici) is képes behatolni. A gomba életciklusával jár az odúképződés. Az odvas fák ökológiai jelentősége igen nagy, hisz a gazdasági rendeltetésű erdőkben - cseres-tölgyeseink általában ilyenek - „hiánycikk” a természetes odú, ami az odúban költő, de nem odúkészítő madarak pl. csuszka (Sitta europaea), vészes kiszorulásával jár. A Mészáros-hegy vonulatain nagyobb arányban találunk fagyléces csereket, mint a Vajdatemetőben. A különbség magyarázata a termőhelyi jellemzők különbségében van. Míg az előbbi üde, az utóbbi inkább félszáraz termőhely, ahol kevesebb vízfelvétel mellett kisebb a fagylécesedés kockázata. Az állományokat érintő erdőművelési beavatkozások (tisztítás, gyérítések stb.) meglehetősen sematikusan követik egymást. Az érintkező és különböző korú cseresek mozaikos képet és szerkezeti diverzitást adnak (TI. tábla 3. kép). Felújításuk természetes úton történik, de napjainkban a magas vadlétszám miatt kerítések alkalmazása is szükséges. Az erdőgazdaság céljai között szerepel a vadlétszámcsökkentés és szerkezet-átalakítással a kocsánytalan tölgy elegyarányának növelése. Régi időkben nagy jelentőséggel bírt a makkoltatás. A két világháború között a községnek volt egy kanásza, aki a közeli cseres állományokba tavasztól őszig minden nap kihajtotta a faluban tartott disznókat, annak ellenére, hogy már az 1 879. évi XXXI. törvényben (az első önálló erdőtörvény) találunk erre vonatkozó tiltásokat. Fontos volt, hogy nagy távolságokat ne tegyen meg a kondával, mert az a zsírfelhalmozás rovására ment volna. A tevékenység érdekes velejárója volt, hogy alkalmasint sor került a vadkanok és a házi disznók kocáinak párzására, melynek eredményeként csíkos malacok születtek az ólban, illetőleg előfordult, hogy a házi kan disznók pároztak vaddisznó kocákkal. Az ilyen esetek folyamányaként jelentek meg az ún. babos (fekete-fehér foltos) vaddisznók. Igen ritkán még manapság is szem elé kerül egy-egy az erdeinkben. Természetvédelmi szempontból kedvezőtlen jelenség, ugyanis az őshonos vaddisznóállomány genetikai szennyezéséről van szó. A makkoltatás az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején is folyt, de ekkor már csak egyénileg élt vele némely gazda. Eközben jelentős változás érte a birtokrendszert is, 1945-ben került állami tulajdonba a Várgesztest övező erdőség, s ez lényegében a mai napig nem változott. A makkoltatás jelentős terhet rótt az erdőkre, ami főként a felújítások során ütközött ki. Mérséklése érdekében az érintett erdőrészekben meghatározott időszakra tilalmazták a makkoltatást (ún. tilos erdők) s a tilalom érvényre jutása érdekében övárkok ásását rendelték el.
