Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Dallos István: A fotó mint a helytörténet forrása
196 Dallos István Tatabánya egykor és ma Ezzel a címmel négy kiállítást készítettem a Tatabányai Múzeumban. 2007-től évente egyet- egyet a múzeum fényképgyújteményéből válogatva és elkészítve hozzá a helyszínek mai látképét, az összevetés lehetőségét kínálva fel így a látogatóknak, hogy nézett ki Tatabánya egykor és ma. Az alábbiakban a kiállítások elé írt szövegekből idézek részleteket, felelevenítve a kiállítások vezérfonalát. 1. Az első kiállítás 2007-ben, Tatabánya várost mint különféle fényképeken, képeslapokon megjelenő vizuális narratívát kívánta reprezentálni. E vizuális műfajok egyik fontos szerepe, hogy a város imaginációját jól fogyasztható formában prezentálják egyrészt a bennszülötteknek, másrészt azoknak az idegeneknek, akik mint turisták érkeznek ide( 1 -2, 3-4. kép). E két jól elkülöníthető, jellegzetes társadalmi csoport képhasználati szokásai, kulturális társadalmi preferenciái meghatározóak, hogy milyen szimbolikus tér-képe alkotódik meg a városról. Talán egy elemzéssel kimutatható, hogy Tatabánya esetében melyek azok a szimbolikus értékek, amelyek csak egyes történeti korokban, vagy időtlenül állandóak, mélyben folyó patakszerüen vagy éppen programszerűen, felüről irányítottan voltak jelen a város kulturális-társadalmi terében. Érdekes lenne annak megvizsgálása is, hogy ebben a folyamatban szereplő domináns társadalmi csoportok miként válogatják ki azokat a reprezentatív eseményeket, történeteket, szimbólumokat, amelyek vizuális transzformációt elszenvedve a város emlékezetének elemeivé válnak. A kiállításon néhány, a képgyártásban megjelenő jelentősebb tér-elemmel: épülettel, utcával, városrésszel foglalkoztam. Igyekeztem a képeket szintagmatikus (kombinációs) tengely mentén felfűzni, megkeresve azon helyeket, amelyek Tatabánya lakosainak életében fontos szerepet betöltötték, és bizonyos időtávokból ezen helyekről képeket prezentálni. De minden igyekezet ellenére, hogy eme lineáris viszonyrendszert megtartsam, a bennünk rejlő mentális képek remélem kibontanak egy paradigmatikus (helyettesítés) tengelyt is (5-6. kép). Azaz a képek olyan viszonyba kerülnek nézőikkel, hogy bennük a látható képet kicserélik az emlékeikben lévőkkel. 2. A második kiállításon — 2008-ban - látható képek egymástól térben és időben távol eső mozaikdarabok, mert sem tágabb társadalmi. történeti, kulturális kontextushoz, sem személyes szférához nem kötődnek szervesen, és ezt a kötődést, az elsődleges adatokat és leírásokat tartalmazó múzeumi nyilvántartás sem teremti meg. A képek olyanok, mint állóképek egy némafilmből, van bennük némi teatralitás - szépen komponáltak, festőiek, nyugodtak-, de megértésükre leginkább megérzésekre, emóciókra és fantáziára van szükség. Gyűjteményből történő kiválasztásuk, kiállításba emelésük is a fotós Tatabánya város múltjának, történelmének megérzéséről, emóciójáról és ez irányú fantáziájáról tájékoztat leginkább. A képpárok egymás mellé tétele - az egykor és ma a szemlélő számára is hozzáférhetővé tesz történeteket: a megőrzésről, átalakításról, újrakezdésről, elmúlásról. Az olvasat pontosítása a nézőjére van bízva ami további munkát ad a fotográfusnak. 3. A harmadik a hely szellemének keresése jegyében készült. Genius loci - eredetileg a régi rómaiaknál valamely ház, vidék védőszelleme. Ma általános értelemben a hely szelleme, helyi ihlet, egy bizonyos helyen uralkodó, onnan kisugárzó szellem. Röviden és még egyszerűbben fogalmazva helyismeret. Információk, amelyeknek a társadalmi szerepe sokrétű, három funkciót azonban mindenképp meg kell említeni: ezek az érzelmi-tudati, azaz azonosság, identitás, a közéleti-gyakorlati és a tudományos. A valóság keresése a hely szellemének keresése — Egyes szám negyedik személy. Fontosabb az, hogy hogyan gondolkodunk, mint az, hogy miről — mondja Goethe. A kiállítás képei nem tényeket mutatnak, hanem tényállásokat. Nem dolgokat mutatnak, hanem dolgok viselkedését (antropológiai momentum, pl. a Népház előtti tér funkcióváltozásai) (10-11, és 12-13. kép). Ez teszi lehetővé a szemünknek, hogy messzebbre és mélyebbre nézzünk. Persze, mint minden szubjektív nézet, ez is egy nézetből való kitekintés. A nézet azonban tünékeny, mivel a nézőpont állandóan változik. A kiállítás nézőpontja következetes, nézete a valósághiány helyébe egy új értelmezés, új tényállás állítása. Épít a fotografikus tradícióra, hogy minden kép egy képláncolat tagja a tudatunkban. A valóság, a tényállások keresése nem más, mint látni-rögzíteni, képpé formálni. Munkám során ez a képpé formálás nem egyszerű dokumentálás, hanem képek esztétikai értéktöbblettel való felruházása. Ez az a nézőpont, az a képkivágat, az a fényviszony és nem utolsó sorban képi értelmezés, amely olvashatóvá teszi a
