Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Számadó Emese: Czerny József – néhai komáromi iskolaigazgató
ió4 Számadó Emese November hat November hat, dereng a láthatáron, A házak ormán leng a lobogó. Öt éve épp, hogy fényes, dobogó Patkók zenéje mellett, mint a fergeteg Itt átvonult a hős honvédsereg, S szabaddá lett végül Komárom! Kemény, nagy lecke volt húsz évi rabság. Szűk Nessus-inge marta lelkünk, terhűnk, Mert szabadulást mindhiába lestünk: Világos lett, mint nap az égen. Nem hull ölünkbe rothadt gyümölcsképen Önrendelkezés, szabadság, Szent Koronánk legbecsesb gyémántja. Úgy ragyog az csak fennen, igazán, Ha férfikar vigy’áz az ős hazán, S vészben, viharban, bármi ég alatt Megóvja törhetetlen akarat Eget és földet összetartó pántja! A búza sárgul künn a szántóföldön Elég, ha rámosolyog az Isten napja A szabadság - lelkét - telkedtől kapja Mint pelikánnak a fiát, kell őt táplálnod, éltetned. A csüggeröt Máris ott várja néma börtön, Népek s hatalmak szörnyű temetője És a lesújtó, gyászos végítélet Szegény fejed fölött is ottan révedt, Húzták fölötted a lélekharangot, Elállt a szived, elnémult a hangod, Halálthozó a börtön levegője! Érezted úgy-e, fuldokolva, félve A Sorstól szabott kemény büntetést, Mikor tanakodva szorítok a kést, Am hirtelen, mint egykor Abrahámot Tiltó szavával Isten közbevágott S a végzetes sír szélén is remélve Építsdföl végre jövőd palotáját Viskó helyett, hol mint a Sors kiverje Kínlódtál eddig, míg az Éden kertje Ott nyílt a drága véred szívós póknak, Az elnyomóknak, üldöző kopóknak. Eb ura fakó - a kutya fáját! Eddig a földnek minden söpredéke Tapodta, nyütte szép hazánk vetését, Ahogy sugallta boszuszomj meg éhség. De bár elült a nagy vihar felettünk, S bő áldozattal szegényebbek lettünk, A nagy leckének még nincs itt a vége. A tennivalót minden nap föladja, Éltünk folytán Sisyphos-küzdelem, Harcolni kell, helytállni szüntelen. Mert ha kitartunk bátran, emberül A Sors megtörve térdre kényszerül Szívlelje ezt meg apraja és nagyja! Mert lám, nagy lecke volt húszévi rabság! Szűk Nessus-inge marta testünk, lelkünk, És megváltást is csakis akkor leltünk, Mikor borongás őszi reggelen Vitéz csapatja élén megjelent Fehér lován a régen várt szabadság! Vésd emlékedbe jól, végvárak őre, Komárom város - ős jusson vigyázó. Népednek lelke gyönge, tétovázó Nem volt soha, hisz műidig oroszlánként Viaskodtál itt népünkért, hazánkért Istennel most is csak bátran, előre! Vártál kegyelmet és szabadulást! S így elmaradt a nagyszerű halálnak Bús ünnepe. Csak megpróbáltatásnak Küldé a Sors az idegen uralmat, Hogy mint lankadt növényt a harmat Fölkeltsen benned új fölbuzdulást, S S nem bízva többé véletlen kegyére Sorsod kormányát ki ne ejtsed gyáván, Tengődve árván, idegen faj jármán S legjobb erőddel, józan ésszel, Mint minden magyar szolágáló terhére
