Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

munkáit kell kiemelni, akik elsőként vizsgálták a kerámiakészítés technikai problémáit és kísérelték meg belső időrendjének meghatározását (PARÁD1, 1963). A budai feltárások kerámialeletei nyújtottak lehetőséget az egyes kerámiatípusok részletes feldolgozására (HOLL, 1955, 1963.) Az azóta eltelt időszak feltárásai és publikációi további finomításokat tesznek lehetővé, de - elsősorban a jelentős mennyiségű közöletlen leletanyagnak köszönhetően - még napjainkban sem fejeződött be a tárgyalt időszak cserépedényei egységes tipológiai rendszerének és belső kronológiájának a kidolgozása. Az edények technikai, formai, díszítésbeli sajátosságainak vizsgálata alapján összességében a következők állapíthatók meg: jellegzetes díszítési mód a bekarcolt egysoros hullámvonal, a vízszintesen vagy csigavonalban bekarcolt vonaldísz, melyek közei a XII. század közepétől kezdve egyre ritkábbak, és az ún. fogaskerék minta, amely már a XI. századi anyagban helyenként korábban is - előfordul. A fogaskerék minta használatának kezdetét az andornaktályai, pénzekkel keltezett kis cserépfazék (a legkésőbbi pénzek Kálmán király idejéből /l095-1116/ származnak) a XI. század második felére, a XII. század elejére keltezi (PARÁDI 1963, 227-228). A csataljai feltárás kerámialeletei alkalmasak az edények közti belső időrend vizsgálatára: a sűrű vízszintes és hullámvonalas bekarcolás a legrégebbi (XI. sz.), a fogaskerék minta a fenti időrendet követi, a széles közű vízszintes bekarcolás pedig a legkésőbbi, a XII-XIII. századra jellemző (PARÁDI 1971, 134.). Egyre ritkább a különböző díszítőelemek kombinációja, s megjelenik az edénytest sekély majd mélyebb hornyolatokkal való tagolása. Az edények peremkiképzése alapján az időrend az egyszerű típustól (kihajló, legömbölyített vagy elkeskenyedő végű majd ferdén és függőlegesen levágott), az. ún. szögfejű és a gallérszerűen képzett peremeken keresztül a tagolt peremek kialakulásáig vezet. Az Árpád-kor edényművességét bemutató kerámiák az esztergomi és a tatai, illetve környéki területek feltárásaiból származnak. Az államalapítástól a XIII. század elejéig királyi székhelyként és egyházi központként működő Esztergom rendkívül gazdag a korszakból származó emlékanyagban. A XI-XII. század folyamán a korabeli Magyarország legnagyobb világi és egyházi épületegyüttese alakult ki a Várhegyen, közelében pedig már a X. század végén a fejedelem kíséretének, majd a király szolgáltató népeinek településeiből, az iparosok és kereskedők falvaiból az ország legjelentősebb városává vált (Horváth 1988, 318.). A Kis-Duna partján kiépült királyi várost a török háborúk pusztították el. A királyi városhoz DNY-i irányból közvetlenül csatlakozott a Szentkirály városrész (eredetileg Abony). A XI. század elején Szt. András tiszteletére épült 16