Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Középen Tatainé Jóba Erzsébet, karján lányával Volt saját, meg bérelt földünk is. Abból éltünk. Meg én is eljártam napszámba. Kapálni, meg mindent, ami volt. A férjem ügyes, jó munkásember volt. Egy masinázás után beleugrott a Nyitrába, mert melege volt. 9 napig élt, azután 35 évesen meghalt. Akkor itt a háznál a ravataloztuk fel. Este imádkoztak meg énekeltek mellette a rokonok meg az ismerősök. Gyertyát mi reformátusok nem gyújtottunk soha. Petróleumlámpa égett. Két, vagy három nap után az udvaron volt a búcsúztató. Egy évig jártam fekete viseletben. Áldott jó ember volt. Imádkozni minden nap most is imádkozom, ami eszembe jut, de már mást nem tudok." Martoson még egy házaspárt kerestem fel. Héder Ferencet és feleségét. Mindketten 1921ben születtek, református családokból. Kisiskolás korukban összevont osztályba jártak, az Osztényi rektor úr volt az osztályfőnökük végig. A hittant is ő tanította, amiben az alapvető vallási kérdésekkel és válaszokkal is foglalkoztak, de tanultak olyan illemszabályokat, amelyeket kívülről is kellett tudni. Még felnőttként is eszükbe jut egyik másik. Nagybátyja utódaként kétszer is volt a bácsi a református egyház presbitere. Nagyon fiatalos, sokat olvas, főleg a klasszikus irodalom nagyjainak életútja érdekli őt. Bírja a munkát is, s a falu nagyobb eseményeiből se marad ki - temetés, nyugdíjas találkozó stb.-, de ami a vallásosságát illeti, az ő szavai szerint meghasonlottnak érzi magát. 58