Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Nagyszombaton este sötétben kint megszentelik a tüzet, bent meg a keresztvizet, akkor gyújtogatják fel a lámpákat is. Abba nincs só. A szentelt vizet vízkeresztkor szenteli meg, abból vihetnek haza a hívek is, s abba tesznek sót is, hogy a márvány tartó ne zöldüljön be. Dicsőség után megint megszólalnak a harangok. Mise után körmenet. Elől viszik a keresztet, utána a gyerekek, a fiatalok, egymás mellet a két minister felváltva, kettőt-kettőt csengetnek, majd a pap palástyán a nyakába terített vállkendővel fogja meg az oltári szentséget, utána a férfiak, majd az asszonyok következnek. A kálvária stációk a templom falán vannak. Lassan mindegyik előtt megállnak, énekelnek, elől viszik a keresztet. Van egy szép Mária szobor a falu végén, nem sokkal a faluszéli kőkereszt előtt. Volt már, hogy egyszer a körmenet kiment egész a Máriáig. Azóta soha máskor. Ugyanis az emberek az autókkal még nem is nagyon lassítottak. Semmi figyelmesség már nincs senkibe." A két „odaáti", Izsán élő asszony gondolatait az itt Magyarországon élő, Udvariból visszatelepült, 10 éve ismert adatközlőm, Lovas Lászlóné egészítette ki. A beszélgetések során kiderült, hogy az izsai néni személyesen, 9 éves korában járt Szentkereszten, a búcsújáró helyen. Szeptember 13-án van az ünnepe. Nagymamájával korán reggel kimentek a falu végére, ahol összejött a nép. Gyalog mentek. „Az akkor nem tűnt olyan messzinek, hiszen jártunk mi Érsekújvárba is meg Komáromba, a Veres kereskedőhöz gyalog, ha valami hiányzott a viseletre. Aztán már hozott ide a faluba is a Franki Miklós keszkenyőt, meg ilyesmit, a vegyeskereskedésébe. Oda jártunk zajgót (élesztőt) venni egy fillérért. Azóta voltam már Szentkereszten busszal, most valahogy hosszabbnak tűnt az út." 30