Fehér Csaba: Tóth-Kurucz János – A leányvári kövek vallatója (Tata, 2010)

Válogatás Tóth-Kurucz János irodalmi műveiből

95 Véletlenül visszapillantottam Zoltánra is, és olyan ijedt arcot még nem láttam életemben. Megvallom, én is kezdtem magamat furcsán érezni. A tiszteletes úr nem a szószék alján, de éppen azzal szemben ült családja mellett. Bajusza hegyesre volt pödörve, s az eddigi nyájas arcot kérlelhetetlen szigor váltotta föl, s átható tekintetét rám szegezve majdnem megnémított. Egy kissé remegő hangon, de folytonossági hiány nélkül befejeztem az imát. Belekezdtem a beszédbe is, Zoltán jegyzetének első mondatával, de tovább egy szó sem jutott eszembe! Mintha a rendes pillanatnyi szünetet tartanám, körüljárattam tekintetem a tisztes gyülekezeten, s szemem a tiszteletes kisaszszonyon akadt meg. Olyan volt ott a papája sötét, zsinóros attilája mellett, mint árnyas bokor alján a gyöngyharmatos ibolya, borús, zivataros ég mellett a békéltető szivárvány. Rám függesztette angyali szemeit, s úgy éreztem, hogy a szeretet minden isteni igéje a szívembe tódul, odafurakodnak ajkamra, hogy mondjam el azokat neki mind-mind. - Békesség nektek! S csakugyan, mintha szívembe is az isteni béke, a megnyugvás szállt volna, egész bátran kezdtem és fűztem tovább a szót. Hangom remegése eltűnt, s fokozatosan olyan tűzzel, olyan pátosszal harsogtam tovább, akárcsak az önképzőkörben, s mintha a jámbor gyülekezet fejei tényleg csak káposzták lettek volna. Bátran szembenéztem a tiszteletes uram lélekben olvasó, hipnotizáló tekintetével is. De amint hovatovább elragadott a hév, úgy kezdett a tiszteletes arca is derengeni; elvonultak róla a sötét felhők, s mire az ámenhez értem, már ismét az a jóságos arc volt ottan, aki bennünket fogadott. Midőn egészen vége lett az Istentiszteletnek, meleg kézszorítással várt a templom ajtóban, s karonfogva vitt haza. - Látom öcsém, hogy jó pap lesz - mondá - mert nem holt betűket darál, de a szívéből beszél. Igazán még nem volt ilyen legátusom! Csak az a kár, hogy sokszor pápistás „keresztényt" mond tévedésből. Hányadéves? Hogy is hívják? Szokott-e sokat prédikálni? (Most jön még csak a java, erre már nem is számítottam!) Ismét ránéztem Zoltánra, és nyugodtan válaszoltam: - Hajagos Zoltán, elsőéves vagyok, eddig csak iskolai ünnepélyeken szoktam szónokolni, ez az első prédikációm.