Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)

II. fejezet: A tímári munka

méret miatt is valószínűleg inkább a sózásos tartósítás jöhetett szóba. Ezt erősítheti az a vélekedés is, hogy míg a mészárosok gyakran vágtak állatot és mértek ki húst, addig az időjárás nem mindig volt alkalmas a szárításos tartósításra, így sózás hiányában a bőrök tönkrementek volna.119

Adatok híján azonban a szárításos eljárást sincs mód teljesen elvetni, még akkor sem, ha ezzel a módszerrel nem lehetett a nehéz bőrök konzerválását tökéletesen megoldani, és sikere a bizonytalan időjárás függvénye volt.

Annyit viszont bizonyosnak lehet venni, hogy az apró állatok bőreit maguk az állattartók tartósították (szárították), mert amikor 1233. június 6-án Esztergomban Enoch dominikánus és Cognoscens kanonokok mint választott bírák ítéletet mondanak, illetve békeegyezséget létesítenek a pannonhalmi apátság és elégületlen jobbágyai ügyében, akkor arról is említést tesznek, hogy a kanászok 60 db kecskebőrt szolgáltatnak az apátnak elegendő zsiradékkal.120

119 A só már a kora Árpád-korban stratégiai fontosságú nyersanyagnak számított. Kitermelése és forgalomba hozatala ugyanúgy a király „regále” jogai közé tartozott, mint az ezüst bányászata és a pénzverés. A király sóvágói által kitermelt erdélyi sót a királyi „sahtos"-ok szállították le Szegedig és Szolnokig, és onnan az ispánok a vármegyeszervezet segítségével vitték szét a várakhoz, ill. a vásárhelyekre. Aki tinót nevelt (s ezt minden önálló termelő megtehette), a pénz gyanánt szolgáló lábasjószágért egy arany solidus értékben elláthatta magát sóval. A só egyébként még csereérték, sőt adónem is volt, mint az a dömösi összeírásból kiderül; minden háznép udvarnokszolga meghatározott termelvényein felül évente egy sókockát is tartozott adni az udvarnak. (GYÖRFFY 1983, 340.)

Amennyiben a nehézbőrök tartósítása sóval történt, akkor nemcsak fogyasztási cikként (ételízesítő és tartósító), hanem mint a mezőgazdasági ipar egyik legfontosabb nyersanyagaként is számolnunk kell vele. Hiszen az állattartáshoz kapcsolódó járulékos feldolgozó ipar termékei az egyik legfontosabb kiviteli cikknek számítottak (az arany és a réz exportja mellett), különösen a középkor második felében.

Azt, hogy a só milyen jelentőséggel bírt már gazdasági életünk legkorábbi szakaszában is, mutatja István király Ajtony elleni fellépésében szerepe volt annak, hogy a Maroson szállított só felett Ajtony gyakorolt

ellenőrzést. (PAULER 1899,1/44., MOT 1984,1/746.)

Talán érdemes említést tenni arról is, hogy a mészárosok, akik általában nemcsak kimérték a húst, hanem kereskedtek is az állatokkal és azok bőrével, ha sózással tartósították bőreiket, akkor igen jelentős tőkeerővel kellett rendelkezniük, nemcsak azért, hogy az állatokat fel tudják vásárolni, hanem azért is, hogy az azonnal el nem adott, kereskedésre szánt bőrök tartósításához elegendő sómennyiséggel bírjanak.

Egy XV. századi budai adatból az is kiderül, hogy ezt a kereskedelmet a céh erősen szabályozta, ugyanis a bőrökkel csak a céh maga mint testület kereskedhetett, és adhatta el a levágott állatok bőreit a tímároknak, vargáknak. A céhtagoknak az egyéni eladás meg volt tiltva, a levágott állatok bőreivel el kellett számolniuk. (SZŰCS 1955,201.)

120 „Homines nempe de villa custodum porcorum conqueruntur: Quod cum solvant abbati et conventui de singulis binis mansionibus unum porcum et LX (sexaginta) pelles caprinas cum arvina sufficienti et solvent etiam CCCC (quadringentos) acones optimi tritici, abbas Vrias compellit eos facere lagationes, parare tunellas, portare plaustra indebite, insuper compellit eos indebite solvere decimas agnorum,edorum et apum) (PRTI, 718—721.; SZEMELVÉNYEK!. 1980,112.) A zsírra a bőrök későbbi feldolgozásához volt szükség. Általa lehetett csökkenteni a rostok ridegségét, puhává, lággyá, vízállóvá és ezáltal tartóssá tette a bőr, növelte annak szilárdságát. (HOLLUB 1948, 189.) Fontos anyagnak számított akkor is, ha szűcsök dolgoztak fel szőrméket, mert ők a cserzés után nem mosták, hanem zsírozták a bőröket. (HOLLUB 1948, 233.) A forrásban szereplő ‘elegendő zsiradék’ („cum arvina sufficienti’) azért kerülhetett bele a szövegbe, mert lényegesnek tarthatták

71