Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
Mellékletek
6. melléklet újbóli összevonását jelentette. A vadállatok közül egyedül a gímszarvas csontjai fordultak elő kellő mennyiségben ehhez a vizsgálathoz. Fontos megjegyeznünk, hogy az elemzésben az egyes csonttöredékekből kiolvasható életkorról, tehát nem egyedekről van szó. Viszonylag nagyszámú meghatározható töredékre éppen azért volt szükség, mert kellő mintanagyság esetén az egyes csontokból megállapítható elméleti életkor-összetétel nagyobb biztonsággal vetíthető az egykori „állományok” különbözőképpen hasznosított részeire. A rendelkezésre álló (megállapítható életkorú) csonttöredékek alapján a talált maradványok többsége szinte valamennyi faj esetében serdülő, kifejlett és érett korú egyedekből származik. A sor elején álló kizárólag húshasznú sertés esetében nincs különösebb ok a teljes kifejlettséget elért valamennyi egyed életben tartására. Zárt tartásban, szűkös takarmányozási viszonyok között a kifejlett disznók elhúzódó tartása felesleges luxus. A fiatal és süldőkorú egyedek csontjainak aránya a sertésmaradványok között azért nagy, mert legfontosabb húshasznú háziállataink közül a sertés a legszaporább (évente 4-8 malac), így fiatal egyedei az állomány utánpótlásának közvetlen veszélyeztetése nélkül is nagyobb számban vághatok le, mint a szarvasmarha (évenként legfeljebb 1 borjú) vagy a juh, illetve kecske (évente legfeljebb 2 bárány/gödölye) utódai. Ez a szaporasággal és egyhasznú hústermeléssel összefüggő tendencia a házisertés fajra jellemző sajátsága. A vizsgált udvarház esetében voltaképpen a kifejlett sertések maradványainak viszonylag nagy száma az, ami figyelemre méltó, hisz utalhat a sertéstartás módjára. Noha lelőhelyünkön is látható a szarvasmarha és sertés koreloszlása közötti jól ismert, markáns különbség, a kifejlett és érett sertések maradványainak nagy aránya közvetve utal a makkoltatásra alapozott ridegtartásra,15 amelynek körülményei között kevésbé volt szükség körültekintő takarmánytakarékosságra, mint a közvetlenül háznál hizlalt sertések esetében így a gyakran félvadon tartott állományok nemcsak fiatal állatok levágására nyújtottak lehetőséget. Külön érdekesség, hogy ugyan kevésbé markánsan, de ez a tendencia a mindössze 24 meghatározható korú vaddisznómaradványban is tükröződik. A sertésnél kevésbé szapora juhok és kecskék csontjaiból kirajzolódó koröszszetétel mintegy átmenetet mutat a szarvasmarha és sertés között. Az érett egyedek viszonylag nagy arányát szokás a gyapjútermelés bizonyítékaként értelmezni. E feltételezés ellenőrzéséhez további lehetőleg mérhető állapotú csontleletekre lesz szükség. A 27. árok gödréből fiatal kos homlokcsonttöredéke került elő szarvcsapokkal, amely a gyapjútermelésre is kiválóan alkalmas, fejlett középkori típust képviseli (8. ábra). A magasabb életkor háziállatok esetében általában annak a jele, hogy az állatokat a vágósúly elérésekor nem egyszerűen levágták és megették, hanem valamiféle másodlagos hasznosításra is fogták. Ennek legismertebb módjai a fejés, az igázás és a gyapjútermelés. Nem dönthető el, hogy ezek közül melyik kedvezett lelőhelyünkön a szarvasmarhák és juhok kései vágásának, de a nagy mennyiségű marhahús 15 Domer 1925. 324
