Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
Mellékletek
6. melléklet százalékértékek mintegy támogatják egymást. Az eltérések a töredékek átlagsúlyában megfigyelhető fajonkénti különbségeket tükrözik: a húsfogyasztás szempontjából legfontosabb szarvasmarha és szarvas csontjai általában nagyobb darabokban kerültek elő. A sertésmaradványok mennyisége a juhokénak két-háromszorosa. A számításba vett nagyvadak csonttöredékeinek részaránya éppen meghaladja a 10%-ot, amely érték alatt a vadászatot élelemszerzési szempontból jelentéktelennek tekinthetnénk.6 A háziállatok között figyelemre méltó a sertések juhokénál nagyobb fontossága, a vadmaradványok körében pedig a szarvas egyértelmű vezető szerepe. E két egyszerű százalékos értékelés nem tartalmazza az agancstöredékeket. A régészeti állattanban ajánlatos ezek külön számítása, hiszen ez a megbecsült nyersanyag (hacsak nem a koponyához nőtt állapotban kerül elő) kora tavasszal gyűjtögetéssel is beszerezhető kézműipari feldolgozás céljára, azaz nem jelenti az állat elejtését, illetve húsának fogyasztását.7 A természetes környezetet jellemző állatfajok A fajok egymáshoz viszonyított arányából első lépésben megkísérelhetünk a korabeli környezetre vonatkozó következtetéseket levonni. A háziállatok ebből a szempontból kevésbé jellemzőek, hiszen nemigen választhatják meg élőhelyüket. Mégis tanulságos, hogy az uralkodó szarvasmarhák maradványai mellett a második helyen a sertéseké áll, jóval megelőzve a juh és az alig képviselt kecske csontjait. Hasonlóan figyelemre méltó a gímszarvas mellett (kis részesedése ellenére is) a vaddisznó. Meglehet, e faj csontjai csak kifejlett, nagy termetű egyedek esetében különböztethetők meg egyértelműen a házisertésekétől, a gímszarvas feltűnően nagy húshasznosítása mellett úgy a házi-, mint a vaddisznó jelenléte valószínűleg a zárt, erdős környezettel függ össze. A középkorban folytatott rideg, makkoltatásos sertéstartás nem egyszer vezetett a házi-, és vad egyedek kereszteződéséhez is,8 ami ugyancsak a két alak közötti méretkülönbségek csökkenésének irányába hat. A keresztezés pedig nemcsak alkatilag, de fogalmilag” is az átmeneti példányok elszaporodásához vezet. Az ilyen félvad tartás Európa csaknem valamennyi országának (Lengyelország, Skócia, Skandinávia, Ibériai-félsziget stb.) néprajzi irodalmában ismert. Közép és korai újkori ábrázolásokon sok borzas, „vad” küllemű sertést láthatunk egyértelműen házi környezetben (pl. Albrecht Dürer A tékozló fiú vagy az idősebb Pieter Bruegel György napi búcsú című metszetén), ami arra utal, hogy a sertés vaddisznókétól eltérő küllemének feltűnő változása csak a történelmi közelmúltban, a tenyésztés tudatossá válásával következett be. 6 Bartosiewicz 1990, 287-289. 7 Choyke 1987, 109-116. 8 Domer 1925, ibid. 316
