Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
Mellékletek
6. melléklet Az adatokból jól látható, hogy a nagy tömegben lelt szarvasmarhacsonton sikerült a legtöbb vágásnyomot azonosítani. A nagy számok törvényének e megnyilvánulásán túlmenően világos, hogy ez az a nagy testű állat, amelynek esetében a legnagyobb fokú darabolásra volt szükség. Az is figyelemre méltó, hogy a jellegzetes bárdnyomok különösen a lábvégek csontjain találhatók, azaz a lábak eltávolítására utalnak. Igaz, a jelenségben kétségtelen szerepe van annak is, hogy ezek a nagy és vaskos csontok jobban megmaradtak, nagyobb eséllyel őrizték meg a beavatkozás nyomait. A közvetlen vágásnyomok mellett az is jellemző a leletanyag állapotára, hány esetben sikerült összetartozó csontokat találni, milyen mértékig ismerhető fel az egyes csontvázak integritása. A vizsgált csontanyag ilyen szempontból is rendkívül intenzíven darabolt volt, amiben nemcsak a mészárosok tevékenysége, de a régészeti rétegek olykor másod- vagy sokadlagos áthalmozódása is szerepet játszhatott. Mindössze egyetlen esetben sikerült csontvázra utaló csontegyüttest azonosítani. A kelenhegyi mészégető 200 cm alatti rétegében egy őz állkapcsa, mellső (lapocka, kar-, orsó- és kézközépcsont) és hátsó (medence-, comb- és lábközépcsont) töredékes végtagmaradványai legalább egy fél csontvázra utalnak. Egyetlen esetben egy szarvasmarha kézközépcsontot és a hozzá tartozó ujjpercet sikerült összeilleszteni. A másik példa egy szarvasmarha bárddal csonkolt lábközépcsontjának disztális vége a hozzá tartozó ujjperccel (2/3. ábra), ami arra utal, hogy a lábvég még húsos állapotban temetődött el. Ugyanez az ábra a megtartás másik két fokozatát is mutatja: egy ritkaságszámba menő, teljes hosszában megmaradt tehén kézközépcsontot (2/1) és egy feltehetőleg igázásban elhasználódott marha bárddal kettévágott kézközépcsontjának disztális felét (2/2). Noha egyértelmű, hogy a mintegy 3500 csonttöredék közül számos származhatott egyazon egyedből, e két példán túlmenően azonban az egyedszámok rekonstrukciója reménytelen lett volna. A töredékszámokkal ellentétben ugyanis az ezek egyes objektumok szerint többféleképpen oszthatók fel, ami komoly hibaforrás. Amikor valamennyi objektum anyagát összevonva számoljuk össze, a használatuk által képviselt hosszú időtartam nagy valószínűséggel torzítja az értelmezést. Ha pedig objektumonként számítunk egyedszámot, fellép az úgynevezett aggregációs hatás. Ez azt jelenti, hogy amikor egyazon feldarabolt állat lábát az egyik, a fejét pedig a másik objektumban találjuk (e részek eredeti összefüggése általában nem állapítható meg), ezt az egyedet magától értetődően egynél többnek számítjuk. Ilyenkor tehát az egyedszámot túlbecsüljük, az egyes testrészek több egyeddé adódnak össze, azaz aggregálódnak. 311
