Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
zették tovább. Vagyis a cserzést mindig híg levekben kezdték, és fokozatosan nagyobb töménységű, mindinkább frissebb levekbe rakva folytatták.260 La Lande-nál az alábbiakat lehet olvasni a cseranyag elkészítéséről. „A rekettyét kiteregetik és megszárítják, összekötik és száraz helyen tárolják, ezután egy cserkéreg malomban megőrlik vagy igen kis darabokra vagdossák, esetleg kalapáccsal porrá törik.”261 „Vastagabb bőrökhöz azonban nem kell olyan finomra őrölni, mint a tehénbőrök vagy borjúbőrök számára.”262 Magát a cserzés folyamatát pedig így írja le: „A cserzőlé elkészítéséhez egy olyan hordót vesznek, amelyben három tucat bőrt el lehet helyezni, és annak egyharmad részét megtöltik meleg vízzel, majd egy fél „nuid” csert dobnak bele, belerakják a bőröket, és azokat nyolc napig a hordóban hagyják.” „E nyolc napnak az elmúlta utána bőröket egy másik lébe rakják, melyet három nappal előbb a következő módon készítettek el. Vesznek másfél „nuid’ cserkérget, amelynek a felét vízbe rakják. E lében kiterítenek négy-öt bőrt, és azokat befedik egy réteg cserkéreggel, és így járnak el váltakozva.263 Egy hónap eltelte után a bőröket egy másik kádba helyezik, amelyben ugyanilyen lé van, de valamivel gyengébb, kevesebb cserkérget tartalmaz. Itt a bőröket minden nap kiszedik, de azután ismét berakják azokat a kádba, nehogy foltokat kapjanak. Három nap eltelte után a bőröket egy erősebb lébe helyezik, és mindegyik bőrt cserkéreggel szórnak be. Ezt az erős levet ily módon kétszer-háromszor váltják, amíg a bőrök eléggé nem cserzettek, ami rendszerint néhány hónap múlva következik be. Ezt követően a bőröket árnyékban felakasztják, hogy azok megszáradjanak. A tehénbőröknél, amelyek vastagabbak, mint a borjúbőrök, ezt az időt meg kell kétszerezni. Úgyszintén meg kell kétszerezni az időtartamot a téli hónapokban vagy ősztől márciusig, beleértve az előzőekben felsorolt valamennyi, közbenső időtartamot.” „Az ökörbőrökhöz, valamint egyéb vastagabb bőrökhöz sokkal erősebb levet és összehúzó hatású anyagokat kell használni, mint amilyenekről De Billetes leírása alapján beszéltünk. Azt mondja, hogy felhasználták cserzéshez a három-négy éves vagy ennél öregebb nyírfának vagy gesztenyefának az ágacskáit is. A nyírfa előnyösebb, mivel az jobb bőrt ad, de az még kedvezőbb, ha a nyírfát tölgykéreggel keverik.”264 A cserzés után a tímár munkája még nem ért véget teljesen, mert ekkor a bőrök víztartalma kb. 60% volt, ami a kész bőrök esetében csak 12—18% lehetett, így 260 HOLLUB 1948, 141. A cserzés folyamán fontos volt az is, hogy a bőr fizikai állapota ne változzon, minden rész egyenletesen legyen cserezve, és a már egyszer elért duzzadási fokot a bőr ne veszítse el. Cserezni egyébként lehetett ún. savanyú vagy édes levekkel is. A savanyúlevek duzzasztóan hatottak a bőrre, ezzel tehát feszes, kemény bőrt lehetett kapni (talpbőr), míg az édes levekkel lágy, simulékony bőrhöz lehetett jutni (felsőbőr). (HOLLUB 1948, 141.) Összességében tehát a cserzőanyagok típusa, a levek töménysége és a cserzési idő szabták meg a bőr tulajdonságait. (HOLLUB 1948, 142.) Általában a növényi cserzés teltebb fogású bőrt eredményez, aminek következményeként nyúlása csekély. Az így cserzett bőrök a levegőt és vizet kisebb mértékben eresztik át. (HOLLUB 1948, 237.) 261 LA LANDE 1766, 338. 262 LA LANDE 1766, 339. 263 LALANDE 1766,338. 264 LA LANDE 1766, 339. A növényi cserzőanyagok közé tartozhat kéreg, fa, levél, termés, gyökér és ide sorolható a növényen keletkező némely rendellenes kinövés is. (HOLLUB 1948, 100.) Az alábbiakban azok 102
