László János - Schmidtmayer Richárd: Mátyás országa: Kiállítási katalógus (Tata, 2008)

Falvak

FALVAK A 15-16. században a települések zöme falu volt. Az ország népességének döntő többsége mezőgazdálkodással foglalkozott, azonban az állattenyésztés és a földművelés aránya területenként változott. A nemesség kétharmada lényegében nemesi jogokat élvező, paraszti életmódot folytató személy volt. Helyzetük anynyiban volt jobb a jobbágyokénál, hogy nem fizettek járadékot a földesúrnak. Az egytelkes nemesek többsége külön faluban élt, mint a Veszprém megyei Sarvalyon, de arra is volt példa, hogy egy településen éltek együtt a nemesek és a jobbágyi állapotú parasztok, például a Zala megyei Szentmihályon. A falvak többségében azonban csak jobbágyok éltek, ahogy az a mai Bács-Kiskun megye területén fekvő Szentkirály faluban lehetett. Az emelkedő adóterhek miatt a parasztok gyakran közös fedél alá költöztek, mert a korábban kapunként szedett adó helyett Mátyás uralkodásától kezdve azt kéményenként, azaz füstönként szedték. A kis mezővárosok és falvak egy vagy két utca mentén épültek fel. A település középpontjában általában a temetővel körülvett templom, mellette a plébános háza, közelében a földesúr udvarháza (curiája) állt. Főként ezek az épületek készültek kőből, gyakran azonban még ezek sem. A parasztporták épületeit fából, sárból és nádból emelték. Az erdős hegyvidékeken kövekre fektetett fagerendákból, boronafallal építkeztek. Az alföldi területeken a falak fából ácsolt vagy földbe ásott karókból álló vázszerkezetét vesszővel fonták be, és sárral tapasztották. A középkori falvak lakóházait a belső szántók és kertek gyűrűje övezte, ezután következett a szántók és a legelők területe. Azokat a területeket, ahol korlátozni kívánták az állatok mozgását és legelését, bekerítették, így a kerteket és a falu belsőségét is gyakran árokkal, sövénnyel vették körül. A telekrendszer kialakulásakor minden településen egy telekhez meghatározott, azonos nagyságú föld tartozott (mérete a művelésre alkalmas földterület nagyságától és minőségétől függött). A belső telek - mely a faluban lévő házat, gazdasági épületeket és a kertet foglalta magában - nagysága a helyi viszonyoktól függött: szélessége 30-150 m között mozgott a feljegyzések szerint. Mértékegysége a királyi öl (2,90 m) és a hold (864 négyszögöl) volt. Meghatározott nagyságú belső telekhez meghatározott nagyságú földterületek tartoztak a falu határának különböző dűlőiben. A belső telek és a külső tartozékok együtt alkották a jobbágytelket. Az egy telekhez tartozó földek több darabban feküdtek a falu határában. A többnyire hosszú csík formájában fekvő földdarabokat a lakók között sorshúzással vagy nyíllal osztották ki: ez esetben mindenki azt a földet kapta, amelyre a kilőtt nyila véletlenszerűen esett. Az egyes parcellákat füves csík választotta el egymástól, ez az úgynevezett füvönosztás. A 15. század végére átlagosan fél telek jutott egy jobbágycsaládra. A ház A ház legalább két helyiségből állt. A bejáraton keresztül a konyhába lehetett bejutni, az innen balra vagy jobbra nyíló második helység a szoba. A konyhában helyezték el a nyitott tűzhelyet, és innen fűtötték a sütőkemencét, amely gyakran a házon kívül, a konyha mellett épült fel, valamint a tehetősebbeknél a szoba szemeskályháját is. Ennek köszönhetően a padlással fedett szoba füstmentes maradt. A házhoz néha egy vagy több, külön bejáratú, fűtetlen kamra is csatlakozott. Ezeket nemcsak tárolásra használták, hanem itt laktak a család fiatalabb tagjai vagy a gazdaságban foglalkoztatott zsellérek is. A helyiségek padlóját agyag borította. A tetőket zsúppal, náddal, a hegyvidékeken pedig, ahol kellő mennyiségű faanyag állt rendelkezésre, zsindellyel fedték. A lakást asztalok, székek, ágyak és bútorként használt ládák tették otthonossá, a szekrény a 15. század második felében tűnt fel.