Wehner Tibor: Hommage a Vaszary: A Kuny Domokos Múzeum képzőművészeti kiállítása (Tata, 1997)

• Vaszary — reá igazán alkalmazható a fordulat — 'korának gyermeke' volt, a ^P ^m századvégéé és a századfordulóé, azoké az évtizedeké, amikor is a valamire^ ^ való ifjú művész, nem állván a Mintarajziskola száraz, kisszerű oktatási módszerét (Székely Bertalan pedig — úgy mesélték később — legtehetségesebb növendékének tartotta Vaszaryt), előbb Münchenben, majd Párizsban képezte magát tovább. Szellemi függetlenségét, hamarosan kiderült — s ezt itt rögvest hangsúlyoznunk kell —, sem ott, sem másutt, még idehaza sem volt hajlandó feladni, sem fiatalon, sem érett művészként. Végül is nem múlékony irányzatokra függesztette tekintetét, mint kortársai közül számosan, művészi kapcsolata — a kezdeteket leszámítva — az eleven, teljes értékű élettel, az így felfogott művészettel s a tág természettel volt, egy-egy időbentérben távoli, vagy éppen újszerű művészi módszer, szemlélet, kísérlet csakis élményszerű vizuális tapasztalatként találhatott nála megértésre és elfogadásra. Az ilyen alkat, kivételes tehetség nemigen lehetett kedveltje a jobbára stiláris sémák után igazodó műtörténetnek, még kevésbé lehetett az, ha az új vagy újszerű — akár önrombolónak tűnő — élményszférák kifejezése utáni vágy vezeti ecsetjét, írótollát még hatvan-egynéhány évesen is. A magyar festészet enfant terrible-je volt..." — írta Mezei Ottó művészettörténész a néhány éve közreadott, tatai kiadású Vaszary-írások kötetbevezetőjében: a festő-személyiséget megrajzoló jellemvonásokat és jellemző jegyeket akár napjaink alkotóinak vezérlőelvéül is ajánlhatnánk. A Vaszary-írások kitűnő, forrásértékű kötetének megjelentetése, és a Tatán rendezett, a Vaszary-tradíciót ápoló kiállítások is tanúsítják, hogy e nagy formátumú festő szelleme elevenen él a művészeti hagyományokban oly gazdag dunántúli kisvárosban. (A Vaszary János-fémjelezte művészeti örökség gondozása terén természetesen gondok is adódnak: így napjainkig is megoldatlan a Thoroczkai-Wigand-tervezte, egykori tatai Vaszary-villa — a festő végrendeletének szellemében történő — működtetése, „művészeti hasznosítása"; a művész házának kertjében, egykori műtermében manapság sajnos nem műalkotások születnek...) Az 1993-as festészeti tiszteletadás után most a grafikusok körében hirdettetett meg a Hommage á Vaszary-kiállítás, e kimagasló jelentőségű festőművész szellemi hagyatékának ápolása, művészeti örökségének megőrzése, a tatai Vaszary-hagyományok újjáélesztése-továbbépítése, a Vaszary-életmű értékeinek és tanulságainak művészi, ezúttal elsősorban grafikai feltárása, összegzése céljával. Az utalás, a megidézés, az interpretáció, az újraértelmezés tágan vett, felfogott, a sémákon, a konvenciókon messze túllépő grafikai lehetőségei — az 1993-as festészeti kollekcióhoz hasonlóan — ismét színvonalas, Vaszary szelleméhez méltó műegyüttest teremtettek; változatos, sokrétű, a grafikai technikák alkalmazását, számos variációját megtestesítő műsorozatot tárhatnak a rendezők a nyilvánosság elé. Ebben a kiállítási anyagban is megfigyelhető a jelenkori grafikára általánosan jellemző tendencia: itt is alig-alig jelennek meg a tiszta, a klasszikus technikák, barokkosan keverednek az anya5