Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Tóth Endre: Kereszténység a honfoglalás előtti Kárpát-medencében

csak a legmagasabb vezetők névleges kereszténysége volt-e? A Kárpát-medence java részén pedig az avarok kívül maradtak a birodalmon. Kereszténnyé sem válhattak. A birodalomban templomok épültek: az oklevelek helyneveit (Ortabu, Quinque Basilicae, Salapiugin, Weride, Spizzun, Ternbercb, Quartinaha stb.) azonban három kivételével (Nyitra, Zalavár, Sabaria) azonosítani mai középkori magyar településsel vagy helyhez kötni nem lehet.

61 A 9- századból az oklevelekből és elbeszélő forrásokból ismert templomszentelések ellenére az azonosítható kultuszhelyek száma csekély. Szó lehet a sirmiumi templomok felújításáról. A 9századi Quinque Basilicae helynév nem azonos Péccsel, amely a középkorban a Quinque Ecclesiae nevet viselte.

62 A karoling korban kétségtelenül templomként funkcionáló épület a Dunántúlról csak egyetlen helyről, Mosaburgból (Zalavár) ismert.

63 A sabariai templom létezésére, Szent Márton patrociniumára és fennmaradására a magyar honfoglalás után biztonsággal tudunk következtetni.

6/

' A karoling-kori keresztény leletek száma csekély: kiemelkedő fontosságú a Sopron megyei Petőházán talált Cundpald fecit (Cundpald készítette) feliratú kis kehely. A 828-as közigazgatási rendezés után a Rába-Marcal-Rinya vonalától keletre eső Dunántúli terület nem tartozott szervezetileg a Karoling Birodalomhoz. Az ott továbbélő avar csoportok kereszténységéről éppúgy nincs semmi adatunk, mint a Dunától keletre eső terület déli részéről, amely a mai történeti felfogás szerint a bolgár birodalom fennhatósága alá került. A forrásokban és az oklevelekben említett, elsősorban birtokhelyek azonosításának bőséges irodalmából: PIRCHEGGER 1912, 290-; PLANCK 1946.; RATZ 1950.; KOLLER I960.; POSCH 1969.; BOGYAY I960, stb. Az egymással szemben kritikus szerzők egyaránt figyelmen kívül hagyták a leglényegesebb szempontot: a birodalom keleti kiterjedését. 828 után, amikor az Ostmark közigazgatási átszervezése bekövetkezett, a birodalom határa igazolhatóan nem terjedt a Rába-Marcal-Rinya folyóktól keletre. A Kelet-Dunántúlon birtokadományozás egyébként sem történt és ezért ott nem lehet keresni birtokokat és templomos helyeket. Véleményem szerint a Kelet-Dunántúl 828 előtt sem számítható birodalmi területnek. Az azonosítások kérdésére visszatérek. TÓTH 1991b. Az egyik mosaburgi, Liupramm érsek által felszentelt templomban volt eltemetve Adrián vértanú: In qua ecclesia Adrianus martyr humains pausat, Conversio Bagoariorum et Carantanorum 11 (Wolfram 54). Az általános felfogás szerint a templom a század végére abbatia lett (a 885. Évre hamisított Arnulphinum, MGH DD ex stirpe karol. III. 281, nr. 184). Tekintettel azonban arra, hogy az Arnulphinumot nem, mint korábban hitték, a 10. század végén, hanem all. század közepén hamisították, amikor a salzburgi érsekség a magyarországi belső viszonyokat alkalmasnak találta arra, hogy korábbi befolyását és birtokait visszaszerezze, az abbatia létezése sem nem igazolható, sem nem tételezhető fel a 9. században. A 11. század közepére ugyanis Szent István már megalapította a zalavári apátságot; a salzburgi alapítólevél már ennek ismeretében fogalmazódott (TÓTH 1991b). Figyelmet érdemel éppen a 9. századi népesség fennmaradása értékelésében az a körülmény, hogy Mosaburg templomának védőszentje az államalapítás utáni időkig - mint egyetlen ismert eset - megőrződött. Ez a tény mindenesetre azt bizonyítja, hogy Zalavár körzetében a 9. századtól folyamatosan élt lakosság. Új templom építése a régi patrociniummal azonban, éppen, mert I. István volt az alapító, azzal a ténnyel függhet össze, hogy a király sógora, II. Henrik császár különösen is tisztelte Szent Adrianust (TÓTH 1997.) KISS-TÓTH-ZÁGORHID-CZIGÁNY 1998, 92-93. 177