Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok

szép ajándékokkal igyekeztek Károlyt kiengesztelni - sejthetően azért, mert nemcsak egy sikertelen kimenetelű fegyveres összecsapásról, hanem többről, a frank királynak tett hűségeskü megszegéséről is szó lehetett. 799 júniusában a Treismánál tartott synodus határozata Theoderich térítő püspökre bízta „a karantánok földjét és a vele határos részeket, a Dráva folyótól nyugatra (helyesen: északra) egészen addig, ahol a Dráva a Duna folyóba ömlik". Alig telt el néhány hónap, s újra fegyveres összetűzésig fajultak az ellentétek. A felkelő avarok ellen Erik herceg újra délről támadott, de már a határnál, Liburniában, a mai Fiume (Rijeka) közelében, a korábban bizánci fennhatóság alá tartozó városka, Tarsatica (Trsat) lakóinak „cselvetése" áldozataként életét vesztette. Károly sógora I. Gerold, bajor őrgróf (praefectus) pedig, aki ugyancsak haddal indult ellenük, Pannoniába érve, miközben a „hunok (= az avarok) elleni ütközetet vezette, előttük fel és le lovagolt, és egyenként lelkesítette őket, két másik, kíséretében lévő emberével együtt, ki tudja ki által, megöletett." 802-ben újabb előkelő frank áldozatokat követelt az avar felkelés. Cadaloh és Goteram határőrgrófok sok más harcossal együtt castellum Guntionisnál (mely nem azonos Kőszeg/Güns várossal!) avar támadás áldozatául estek. Ez a nyílt lázadás már Károlyt is cselekvésre ösztönözte. 803-ban Regensburgba ment, hogy „a pannóniai ügyeket" rendbe tegye és ott várta meg, míg serege Pannoniából visszatért. Érdekes módon feltűnően szűkszavúan számolnak be a források erről a hadjáratról, csak a végeredményt közlik. Eszerint a hazatérő sereggel együtt jött a tudun is, kíséretében „sok szláv és hun (= avar)" előkelővel, akik a császárnak hódoltak. Az események sorrendje egyértelművé teszi, hogy a felkelés(ek?) hátterében mindvégig a tudun állhatott, aki - vagy esetleg már egy új tudun (?) - végül is az érte küldött frank sereg nyomására a 800-ban császárrá felkent Károly elé járult, hogy (újra?) hűségesküt tegyen. Ha az események a bajor forgatókönyv szerint történtek, a császár ez alkalommal már sokkal keményebb feltételeket szabhatott az eskütevőnek. Nem véletlenül fogalmazott az egyik korabeli évkönyvíró úgy, hogy Eo anno Pannónia cum finitimis regnis sub ditione imperatoris redacta est („Ettől az évtől Pannónia a szomszédos királysággal a császár uralma alá került" Ann. Lobiensis ad a. 803). A történeti szakirodalomban elterjedt felfogás szerint az avar ellenállást nem a császár serege, hanem egy keletről jött támadás törte meg. Eszerint „803-ban bolgár szolgálatban állt szlávok, majd nyomukban a rettenetes Krum bolgár kán seregei hatoltak be a Tisza völgyébe", puszta megjelenésükkel is olyan riadalmat keltve, hogy a nyugati országrészben már ettől megtört az ellenállás szelleme. 804-ben azután Krum hadai az „utolsó emberig" lemészárolták a kagán utoljára összeszedett seregét. Ebben a történetben azonban több a rekonstrukció, mint a megbízható forrásadatokon nyugvó valóság. Az egyetlen forrás ugyanis, melyre mindez épül, a 10. század második felében összeállított Suda-lexikon, annak is az Abaris 78