Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Vékony Gábor: Komárom-Esztergom megye a honfoglalás korában

A kedvező földrajzi körülmények miatt a dózsakerti lelőhely a mai Tatabánya legrégebben lakott területei közé tartozik - a már a jégkorszakban emberi szállásul szolgáló Szelim-barlangtól eltekintve. Az első telepesek az újkőkorban érkeztek ide, s aztán szinte folyamatosan találjuk az emberi megtelepedés nyomait vagy a különböző korszakok temetkezési emlékeit a rézkortól a római kor előestéjén itt lakó keltákig. A terület legjelentősebb települési emlékei azonban a korai középkor végéről, a magyar honfoglalás tágabb korszakából származnak, de egy Árpádkori falu nyomai is előkerültek. A település feltárt részletei az 1977-től - megszakításokkal - folyó ásatások alatt kerültek napvilágra. Az egykori településből már korábban is elpusztultak jelentős részek, nemcsak az itt nyitott sóderbánya, hanem a bánhidai temető is ezen a területen létesült. Az 1980-ban kényszem okok miatt félbeszakadt ásatásokat követően is pusztultak el olyan részek, amelyek régészeti feltárására szükség lett volna. E hiányok ellenére ma már a 10. századi település nagyjában jellemezhető. A 10. századi falu az Által-ér vonalát követi, az ármentes területen, az ártér szélén egymást követve helyezkednek el a félig földbe süllyesztett házak maradványai, tehát az ártér szélén egy szabályos házsor állott. Az ártértől távolabb eső területen változatosabb a településszerkezet. Itt helyenként „házbokrokat" figyelhettünk meg, tehát egymás közelében épített 4-5 földbe süllyesztett házat, de voltak a településnek olyan részei is, ahol a házak nagyobb, akár 50 méternyi távolságra helyezkedtek el egymástól. Ebből a körülményből nem feltétlenül következik, hogy a közbeeső terület beépítetlenül, lakóépületek nélkül maradt volna. Kétségtelen adataink vannak ugyanis arra vonatkozóan, hogy a faluban földfelszínre épített, fából összerótt boronaházak is állottak. Ezeknek régészeti nyoma nem marad (meglétükre egy zárszerkezet maradványaiból következtethetünk), így az üres területeken ilyenekre kell számítanunk. Ugyanezeken a „régészetileg üres" területeken lehettek azok a felszíni építmények, karámok, garádok, amelyek az állatokat tartották össze. Ez utóbbiaknak nyomuk is van a településen. A garádos akolt ugyanis annak idején úgy építették, hogy földet hánytak fel egy árok belső oldalára, a földsánc tetejére töviskoszorú és azt összetartó kövek kerülhettek. Ilyen árkot, árkokat ismerünk a feltárásból, ezeknek egy része egykori karám emlékét őrzi, a többi is kerítéshez (garád, tanorok) tartozott, ezek azonban lehettek a házak körüli udvar kerítései is. Állatösszetartó hely volt a település északkeleti részén megfigyelt 16 m átmérőjű körárok, amelynek bejárata északnyugatra nyílott. Az árok belső oldalán felhányt garáddal is számolva, ennek a karámnak a területe mintegy 150 m

2 lehetett, ekkora területen 250-300 juhot tarthattak. A boronaházak, földbe süllyesztett házak, különböző karámok, ólak mellett azonban másfajta építményeknek is állniuk kellett a településen. 1993-ban került elő az a kerek, függőleges oldalfalú gödör, amelyet a benne lévő patkó-alakú tűzhelyek miatt lakőépítmény maradványának határozhatunk meg. A nagyjában 3,8 m átmérőjű „épületalap" méretében a „türk sátor", a nomád jurt megfelelője, a belé, illetőleg ráépített szerkezetet valóban csak úgy tudjuk elképzelni, mint a jurt szer194