Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Vékony Gábor: Komárom-Esztergom megye a honfoglalás korában
Végül említenünk kell forrásaink között a régészeti adatokat, amelyeknek a szöveges írott névtani forrásokkal szemben az az előnyük, hogy folyamatosan gyarapodnak, másrészt - ha időrendi meghatározásuk pontos - az illető korszak eseményeivel egyidősek, ezért az előbbiekkel szemben sokak felfogása szerint előnyben részesítendők. A valóság ezzel szemben az, hogy a régészeti forrás csak addig egyidejű és hiteles, amíg a földben van, de ha feltárás utáni értelmezése korrektnek mondható, akkor sem válaszolható meg segítségével olyan történeti kérdés, amely bennünket elsősorban érdekel. A régészeti források hiányos választ adhatnak egy bizonyos korszak gazdasági, demográfiai képéről, de nem vallanak nyelvről, eseménytörténetről, stb. Ennek ellenére a régészeti feldolgozásokban nagyon gyakran találkozunk a „direkt historizáló archeológia" nyomaival, azzal, amikor egy (esetleg elszigetelt) régészeti jelenségből közvetlen történeti következtetést igyekeznek levonni. Kézai Simon nyugodtan írhatta a 13. században, hogy Mezőörs közelében azért találni lószerszámokat és kardokat, mert III. Henrik német seregét 1051-ben ott öldösték le, s ha ezt ma megmosolyognánk, akkor gondoljunk arra, hogy a régészeti adatokból közvetlen történeti következtetést levonó eljárás semmiben nem különbözik az övétől. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a régészeti jelenségeknek mindenekelőtt az időrendje állapítandó meg, s ha ezzel megközelítően rendben lennénk, akkor kell egy adott korszak régészeti jelenségeinek szerveződési hálóját megrajzolni. Ha netán ez a szerveződési háló ritka szerencsés módon összekapcsolható egyéb forráscsoportokból származó ismeretanyaggal, akkor akár történeti következtetést is levonhatunk, ez azonban nyilván nem fog különbözni az egyéb - nem régészeti - forrásokból is levonható következtetésektől. Mindenesetre a történeti kép rekonstrukciójánál elsődlegesek az írott - szöveges és névtani - források, ezeket csak követheti a régészeti forrásanyag tanúsága. Ez persze nem jelenti azt, hogy a régészeti forrásanyag csak illusztrációként társulhat a történeti képhez, azért sem, mert az ilyen illusztratív felhasználás többnyire meghaladott történeti képekhez társul. Ha a magyar honfoglalás előtti időszakát tekintjük vizsgált területünknek, akkor azzal a közfelfogással találkozunk, hogy a Dunántúl (az antik Pannónia) a 8. század végi frank-avar háborúkat követően karoling fennhatóság alá tartozott. A helyzet azonban az, hogy a frankok ugyan e 8. század végi háborúikban eljutnak a Duna-Tisza közére is, a Dunántúl nagyobb része a 9. században nem marad a kezükön: a biztosan adatolható karoling birtokok a Bécs-Szombathely-KeszthelyMurakeresztúr vonaltól keletre nem találhatók a 9. században. Ezzel szemben megállapítható, hogy 805-ben, egykori nyugati peremterületeitől eltekintve, újjáalakul az avar kaganátus, amelynek nyugati határai valahol a Rába-vidéken, esetleg ennél nyugatabbra vannak. 811-ben aztán az avar kaganátus területe bolgár fennhatóság alá kerül, s ez marad a politikai helyzet egészen a magyar foglalásig. 15 A SZÖVŐ. VKKONY 1981, 229.; VÉKONY 1986, 65.; valamint egyeli megjelent és megjelenendő írásaimban. 186
