Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Fodor István: A sas szerepe a honfoglaló magyarság hitvilágában
dolásához: 12 „Magyar lélekkel csak áhítatos csodálkozással gondolhatunk Kézairà, akinél szinte ezredéves múltból ismétlődnek minden idegen forrás közvetítése nélkül a Turul név és azzal kapcsolatos vonatkozások. Hamarosan el se lehet képzelni, hogy mennyivel szegényebb volna a magyar őstörténeti kutatás a Turul szó nélkül, amely valósággal világító fáklyaként mutatja azt az utat, amelyet a magyar őstörténeti kutatásnak követnie kell, ha biztos nyomon akar haladni. A Turul szó ugyanis a hun-magyar azonosság gondolatának egyetlen, de egyben kétségbevonhatatlan bizonyítéka." 13 A Magyarság ősi hun hagyománya melleti ezen érvelés azonban ugyanolyan zsákutcába vezet, mint Hóman történeti okfejtése. Kézai nem a „nemzeti hagyomány"-ből építette fel a hun-magyar rokonság teóriáját, hanem minden kétséget kizáróan a korabeli nyugati irodalmi hagyományok alapján. 14 Vönöczky Schenk történeti koncepciójába természetesen nem illik bele a totemisztikus gyökerű származási monda, s úgy véli, hogy az előkelők vadászmadarainak nevét vették fel egykori gazdáik. (Nem figyelmeztetett arra, hogy Árpád nemzetségében egyetlen Turul nevű személyről sincs adatunk. 15 ) Hosszas és kissé zavaros fejtegetés után jut a következő eredményre: „Az elmondottak alapján nyugodt lélekkel levonhatom most már a régóta esedékes végső következtetést, hogy e Turul azonos a manapság Havasi sólyom-nuk (...) nevezett sólyomfajjal, amely a Sarki sólyom Urai-vidéki és nyugat-szibériai változatának (...)- népies neve szerint a Zsongor-nak és Kerecsen-nek a havasokban élő ikertestvére." 1 ^ Vönöczky Schenk Jakab munkáját azóta sem követték alapos madártani tanulmányok. Napvilágot látott ugyan több műkedvelő írás e tárgykörben, ezek azonban egy jottányival sem gazdagították ismereteinket, csupán a dilettáns magyar őstörténeti irodalmat gazdagították. 17 A helyzet pedig azóta alaposan megváltozott: HÓMAN 1925. 13 SCHENK 1935-38, 281. 14 SZŰCS 1973, 569-643., 823-878.; KRISTÓ 1983, 313-329. 15 LÁSZLÓ 1944, 244. SCHENK 1935-38, 292. A szerző ezt követően megjegyzi, hogy a Turul madár azonosítási kísérletek meddősége következtében a Turul madarat ábrázoló képzőművészeti alkotásokról azt lehet mondani, valamennyien elhibázottak és ezért kicserélendők. Elsősorban vonatkozik ez a megállapításom a főváros területén lévő Turul madarakra, amelyek, mint idegenforgalmi látványosságok is nagy szerepet játszanak, tehát a várbeli és országzászlói ábrázolásokra, míg a hatalmas bánhidai Turul madárnak, mely inkább csak tájképi jellegű, meg lehet kegyelmezni és továbbra is maradhat jelenlegi magányában." (Uo. 292-293-) E dilettáns művek egyik gyöngyszeme: DUCZ 1993- A Szörényi Levente előszavával megjelent könyv egyáltalában nem bíbelődik madártani elemzéssel, az újabban előkerült honfoglalás kori ábrázolások vizsgálatával, ehelyett zavaros és képtelen őstörténeti eszmefuttatásokba bocsátkozik ősi szkíta eredetünkről és egyéb abszurditásokról. Amikor mégis ún. ornitológiai megfigyeléseit közli, abban sincs sok köszönet. Szerinte ugyanis a jelképpé vált turulmadár füles sólyom volt. Nem tudni, honnan merítette ezt a szentenciát, hiszen egyetlen honfoglalás kori ábrázoláson (Karos, Rakamaz, Zemplén) nincs a megjelenített ragadozómadárnak (sasnak) füle. Talán fölösleges is említenem, hogy zavaros fejtegetéseihez lelkesen csatlakozik hasonló színvonalú munkájában Kiszely István, aki a turulban is a „szittya"-hun-magyar rokonság egyik bizonyítékát látja (KISZELY 1996, 495-7.). 143
