Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)

Előadások - Kincses Károly (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét): A fotó értéke – érték a fotóban

A piramis legszélesebb alapját - s tudom, ennek kimondása nem emeli népszerűségi indexemet a szakmabeliek körében - a minden szempontból értéktelen fényképek képezik. Ezek azok az adott szakgyűjteményben tömegesen elheverő, semmire sem használható fotók, negatívok, melyek az archívum működését nehezítik, rengeteg helyet, energiát kötnek le, gyakorta a helyi vagy egyetemes értékkel bíró fotók rovására. Több javaslatom is lenne arra, hogy ezektől a képektől ki-ki megtisztítsa saját gyűjteményét. A legfontosabb, hogy a múzeumok saját erőik felhasználásával különítsék el a véleményük szerint értéktelen anyagot, s azt egy múzeumközi (szakmai) csoport, ha tetszik, bizottság vegye revízió alá, döntse el, hogy mi legyen a kép további sorsa. Egy töredéke átsorolást nyerhet az egyetemes érték-kategóriába, esetleg egy másik szakgyűjteményben nyerhetik el helyi értéküket, de nagy részükről feltehetőleg ki kell mondani, hogy sem itt, sem máshol nem képviselnek értéket, s akkor ennek megfelelően kell eljárnunk. Ez a folyamat egészséges mozgást indíthatna meg az egyre mozdíthatatlanabbá váló gyűjtemény-struktúrákban, pénzbe sem kerülne, s valamelyest segítene a mostani, mondhatni áldatlan helyzeten. Én ezt nem tudom előírni az egész szakma számára, de azt elmondhatom, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum a kezdetektől e szellemben gyarapítja gyűjteményét. Több kolléga kapott már a fotómúzeum anyagából olyan képeket, melyek nála speicális (helyi) értéket, a mi múzeumunkban pedig csak a munkát nehezítő ballasztot jelentenek. Amikor felmértem a fotómúzeum feldolgozási és raktári kapacitását, meg kellett állapítanom, hogy nagyjából 200 000 fotónál, negatívnál többet nem vagyunk képesek a műtárgyvédelmi szempontokat is kielégítő módon elhelyezni. Ekkor megfogadtam, hogy nem is lépjük túl ezt a számot, ha olyan új anyag érkezik, amelyekre okvetlen szüksége van a fotómúzeumnak, akkor ugyanakkora mennyiséget továbbadunk a már meglévő gyűjteményből oda, ahol nagyobb helyi értéket képviselhetnek. A mi múzeumunk ezt már csinálja, csak önökön múlik, követik-e a példát, vagy folytatják az eddigi gyakorlatot. Ahhoz, hogy ki-ki biztosan dönthessen a gyűjteményében lévő sok ezer fénykép sorsáról, át kell néznünk vázlatosan az értékfelismerés, meghatározás szempontjait. Döntő a pontos meghatározás, mely a kép korát, a készítés technikáját, a szerző személyét érintő kérdésekben elsősorban fotótörténeti ismereteket feltételez, s csak ezek mellett igényli a speciális szakmatörténeti tudást. Nem lehet e kettőt felcserélni, egymás rovására alkalmazni, mert elsősorban fotóműtárgyról, s csak másodsorban a speciális képi jelentést, dokumentumot hordozó médiumról van szó. Akik most berzenkednek, gondoljanak arra, mi lenne a véleményük arról a múzeumról, mely Dürer vagy akár csak Gross Arnold grafikai lapokat kizárólag aszerint határozna meg, hogy van-e rajta egy ló vagy más, számára egyébként fontos tárgy. Ha ők nem, mi miért igen? Márpedig, ha mi, fotóval foglalkozó muzeológusok nem teremtjük meg a szakmánk presztízsét (első lépésben sokszor a magunk ellenére is hozott döntésekkel), akkor továbbra sem lesz presztízse! A másik lényeges pont az értékmeghatározás terén az eredetiség problémája. Még a speciális, szakmai, történeti szempontok hangsúlyozása sem kenheti el annak azt a kérdést, hogy a kép, amit gyűjteményünk birtokol, eredeti, vagy csak valamilyen másolat. Nem célszerű és csak nehezíti a feldolgozást, a gyűjtemény 13