Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
Melléklet - Salamon Sándor (Kuny Domokos Múzeum, Tata): „Érték a fotóban” Országos fotótörténeti kiállítás Tata, 1993. szeptember 26–december 17.
A képeket figyelve látható volt a tudatos, a mesterség szeretetével és a velejáró alázattal készült felvételek mellett az un. „amatőr" fényképész számos alkotása is. Miszerint az „így" készített fényképeknek is jelentős helyük van a magyar „fotóközkincsben". Ezeket a képeket csak úgy jelzik, hogy ismeretlen fényképező, ezek a fotográfiák mégis nélkülözhetetlenek, bár alkotóinak többsége csoportképet, zsánerképet készített, ritkábban tájképet, ám fototechnikailag, kultúrtörténetileg gondosan megőrzendők. A huszadik századra már „tömegek" fényképeztek, a harmincas évek elején Magyarországon 210 000 fényképező gép volt magántulajdonban. Ez magával hozta a további nagyarányú technikai fejlődést. A tizes-húszas években a magyar fényképezést a festőiesség uralja. „A háború után a nemeseljárások (a gumi- és olajmásolás, a brómolaj átnyomás) gyakorlás (fokozatosan) megszűnt (Fotósélet 1937). A fotókémia bevezette a brómezüstöt mind a negatív, mind a pozitív eljárásokba egyaránt. Eközben már stílusok is kialakultak, így a harmincas évek elején először és utoljára világhírt szerzett fotográfiánknak a magyar vagy a magyaros stílus, egyúttal megjelent a szociofotó. Míg az egyik a mesterség művészi megfogalmazására tört, a másik a szociális érzékenységet mutatta meg. Igen szép példái voltak láthatóak e kornak híres magyar fényképészeitől: Aszmann Ferenctől, Escher Károlytól, Bárány Nándortól, André Kertésztől valamint egy montázs erejéig Moholy-Nagy Lászlótól. A tatai kiállítás a magyar fotográfiát kb. az 1840 és 1940 közötti időszakban mutatta be. A fotografálás világhódító fejlődése során a magyar fényképezés egy pillanatra sem volt hátrányban, sőt olykor hazai találmányokkal segítette azt. A tatai kiállítás bemutatta, hogy jó nevű alkotóinknak és a fotóművészet világhírű képviselőinek milyen örökséggel szolgál a magyar fotográfia fejlődése. Azok a jeles fényképészek, akik itthon nem lelték vagy nem lelhették meg a helyüket, a világ fotóművészetét életműveikkel azonban elég döntően meghatározták, ezért az egyetemes fotótörténet számontartja a magyar fényképezést. Ahogy az anekdota mondja: amikor egy külföldi kiadó elutasít egy magyar fotóalbumot azzal, hogy „Mi az hogy magyar fotó?" - a válasz az: „Akkor sorolja el a világ legnagyobb tíz fotóművészét!" - s akkor kiderül, hogy a tízből, hét magyar: Brassai, Kertész, a két Cápa, Munkácsi, Moholy-Nagy, Almásy. Sajnálatos, hogy nem kapott kellő reklámot ez a páratlan kiállítás, sajnálhatják akik nem látták. Bizonyos, hogy a látogatókat megerősítette abban: a magyar fotográfia eddig is ott volt a világ fotófejlődésének élvonalában és amit láttak igazi, valós nemzeti kincs. 187
