Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)

1993. szeptember 28. Korreferátumok - Bolykiné Fogarasi Klára (Néprajzi Múzeum, Budapest): „Érték a fotóban” – a néprajzi fényképezés korai időszakában

Összegezve: a fotográfozás Ny-Európából indult, s alapvetően a polgárság igényeit kielégítő műfaj. Ez a legkorábbi fotók témaválasztásában is érezhető. KEurópa falvaiban azonban a feudális-jellegű agrárnépesség kultúrája ill. ennek elemei még fellelhetőek, s a néprajzi fényképezés jóvoltából a 20. sz. elején még hiteles felvételek készülhettek a polgárosodás előtti hétköznapok világáról, a „mindennapok történelméről" - amelyek Ny-Európában már jóval korábban nyomtalanul eltűntek. A*néprajzi dokumentumfelvételek viszgálata során - a társadalomtörténeti meghatározottságok alapján - elkülöníthető a fényképek egy csoportja, amelyen Magyarország késői jobbágy világa jelenik meg áttekinthető rendszerszerűségében (élettér - település, építkezés, tárgykultúra; munkaeszközök, munkavégzés - sőt a „kor" nyomai még az emberi arcon és magatartásformán is tettenérhetőek.) A Néprajzi Múzeum fényképanyaga több szempontból egyedülálló kultúrtörténeti értéket képvisel. A hazai fotóarchívumok anyagát tekintve itt található Magyarország történetének (kultúra, életmód) legrégiesebb vonásait őrző fotográfiai anyaga. De nem csupán a történelmi kor az, amely képileg nagyrészt ismeretlen, - hanem a műfaj is. A gyűjtemény legértékesebb felvételei az eseményfotók és pillanatképek, amelyek a hétköznapi élet vágy egy mesterség gyakorlásának természetes pillanatait örökítették meg a századforduló időszakában. Múltunk képekben fölmutatható történetének kezdetei igen hiányosak. Vizuális emlékezetünk kevés képet őriz a 19. sz. végéről, s a 20. sz. elejéről - s ezeket is tematikai és stiláris egyoldalúság jellemzi. A néprajzi felvételek segítségével a századforduló és a századelő falusi Magyaroszágának sokoldalú, változatos képe lenne bemutatható - a leghitelesebb s szemléletesebb történeti forrás, a fénykép segítségével. A képekkel történő „ leírás" megkezdése a századfordulón (Jankó János, Garay Ákos, Györffy István, stb.) tudománytörténeti jelentőségű - forráskiadványokban való megjelentetése pedig hiánypótló lenne. Annál is inkább, mert a régi negatívok és képek élettartama véges - s azok a leggondosabb kezelés ellenére is menthetetlenül pusztulnak - holott értékük - az általuk közvetített információk révén felbecsülhetetlenek. Bízzunk abban, hogy a gyűjtemény legszebb darabjait - önálló kiállításon vagy albumban - egyszer mégiscsak láthatjuk majd. Jegyzetek: 1. Néprajzi felvételek természetesen korábban is készültek: Reguly Antal 1857-ben, a palócok között készített 96 db antropológiai és viseleti felvételt. Ezek azonban sajnos, elvesztek vagy megsemmisültek. (Id. Selmeczi Kovács Attila: Néprajzi fényképezésünk kezdetei - Múzeumi Kurír, Debrecen, XXVIII. 1987. 31-34.) Orbán Balázs 1862-72-ig fényképezte végig Erdély falvait. 350 felvételéből kb. 150 maradt ránk. A kor érdeklődésének megfelelően azonban művelődéstörténeti, nép- és tájleíró jellegű munkát készített, a néprajzi fényképek tehát a kollekció egy részét képezik csupán. Másrészt a nyomdatechnika fejletlensége következtében ezek a felvételek nem kerülhettek az olvasó elé, csupán „nyersanyagul szolgáltak a fa- és acélmetszők számára" (Erdélyi Lajos: Az ördög kelepcéje In.: Orbán Balázs Székelyföld képekben, Bukarest, 1971. 21.) Herman Ottó esetében hasonló a helyzet: ő is fotók alapján készítette rajzait. Reguly, Orbán B. és Herman Ottó tevékenysége tehát - a nem hivatásos fényképészek körét vizsgálva - tudomány- és technikatörténetileg egyaránt - inkább előzményként említhető. 134