Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

kultúra jogának egymás rovására való kijátszásáról nem lehet szó. Például szolgálhat itt Románia, hol az ízlés nem egyéb rosszul ellesett felszínes utánérzésnél, a városok, középületek rossz francia kulisszák. Ahogy ma a civilizáció egyensúlya áll: csak a kritikával átgyúrt egyetemes kultúra emeli a nemzeteket öntudatra. * Midőn majdnem minden szép és nemes eliramlott tőlünk, és kietlen hétköznapi életre vagyunk ítélve, midőn a távoli látóhatáron a boldogabb jövő pirkadását oly sóvárogva kutatjuk: egyetlenegy gondolatban kell mindenkinek a közösséget megtalálnia: a magyar kultúra megmentésében: sohasem volt az emberiség gesztusa a rombolás szolgálatában oly félelmes önmagával szemben, mint most. Oly tökéletes pusztítást vittünk véghez, melyhez képest a barbárok rémtettei ártatlan dilettantizmusok. Meghazudtoltuk a több ezer éves kultúrát és a kultúra legnagyszerűbb vívmányát: a gondolat- és a lelkiismeret-szabadság lehetőségét. Végre a tömeggyilkosságban kifáradva itt állunk szemlesütve a civilizáció romjai felett, melyek még mindig tovább füstölögnek, mint az emberi gőg tanúbizonyságai. A tisztogatás és az újraépítés munkája nehéz: a halottrablók, sakálok és hiénák ezrei nyüzsögnek körülöttünk. Bátorság. Hangtalan méltósággal hömpölyög tova a nagy Duna a szürke Gellért-hegy lábai alatt. Habjai visszatükrözték a pusztító tatár hordákat, a mohácsi leventék gyászos futását, a török félholdat és a szovjet véres kezű hóhérait, látták benn magukat Nagy Lajos kopjái, a törökverő Hunyadi és Mátyás király győzelmes lobogói! És ma a Lánchíd csodás ívei, a két part templomainak kettős keresztje fürödnek habjai között. Örömünk és fájdalmunk tükre, vértanúink álmait dajkáló szép folyó — erős hitem, hogy ismét egy nagy és boldog Magyarország virágzó tájait fogja öntözni. (Nyugat, 1921. II. k 1018-1023. 1.) TERMÉSZETLÁTÁS ÉS KÉPSZERŰSÉG I. Egy feledhetetlen tavaszi estén a mirtusz és narancsfa bódító illatával telített Monte Pinción elragadtatva szemléltem a lecsendesedett Örök Város elhomályosuló tömegét. Szemben Szt. Péter kupolája, a keresztény szépség hasonlíthatatlan szimbóluma, odább a Szabin-hegyek az est rózsaszín-lila ködében, palazzók, tornyok, oszlopsorok árnyai... A távolból szelíd hullámzással megcsendül az estharang. E pillanatban szuggesztív erővel éreztem az összes művészetek foglalatában: az örök Rómában azt az igazságot, hogy a művészetnek a letűnt száza53