Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

MAGYAR MŰVÉSZETPOLITIKA ÉS MODERN MŰVÉSZI NEVELÉS Ha a magyar művészetre gondolok, érzem a balladaszerű lüktetést, amint sorsunk gyors ütemben a drámai kifejlődés felé siet. Az erőszakolt optimizmusnak vége: lezüllött piac, a hamisítások piszkos áradata, a sakálok megjelenése, tökéletes részvétlenség — éppen elég. A bénulás azonban, amint nem csapott le egyszerre, villámszerű, kivédhetetlen ütéssel, éppúgy nem függ össze teljesen leromló gazdasági viszonyainkkal sem. Ha nem így volna, jobban mondva: ha nem találkoznánk mindezeken felül a félreismerések következetes és tagadhatatlan tényeivel is — talán egy szót sem szólnék. Rájön az ember, hogy sok mindent meg lehet állni szó nélkül—és mondhatom, ma már szívesebben a csendes megfigyelő szerepét vállalnám, ha használnék vele. De nem használok vele, mert a legfontosabb kérdésekben mégsem lehet az ellentmondást nem tűrő művészeti politika szándékait szó nélkül hagyni. Sajnos, művészi nevelésünk kérdése is még mindig aktuális, tehát erről is ismét és ismét kell egyet-mást elmondani. Hogy festőkkel nem lehet művészetről beszélni, megértem; de hogy egyébként művelt emberek, akik szinte élethossziglan — és sokszor nem is jogtalanul — művészettel foglalkoznak vagy kénytelenek foglalkozni, rendszeresen ráhibáznak, mint a sanda mészáros: ezt csakis a művészeteken kívül álló erők hatásának kell tulajdonítanom. Sokszor elgondoltam, hogy talán bennem van a hiba, nincs is baj, csak meg kell szokni mindazt, ami — ha jól sejtem, de nem vagyok biztos benne — például ebben a devise-ben van összesűrítve: „A művészek összefogására mindennél nagyobb szükség van." Talán a kinevezett zsűrik sorozata a Nemzeti Kiállításoktól — Velencén keresztül — a Képzőművészeti Tanácsig itt találja meg magyarázatát; talán itt találja meg magyarázatát a Képzőművészeti Főiskola reakciós leegyszerűsítése is. Hát azt megszoktam, hogy más művészet is lehetséges, nemcsak az, amit az ember maga csinál. Azonban, alázatos tisztelettel kérdem, az összefogásban csak nem szükség visszamenni a Telepy bácsi-féle zenélőórás tájképekig, sem a vadzsenik és kontárok ökörsütéses megbecsüléséig? Egy épületben állítsunk ki, egyforma festékkel fessünk? Témáinkat az ügyosztályban vagy a Műcsarnokban lebélyegeztessük? Csakis reakciós ókonzervatívokkal bridzsezzünk, vagy közös festővolapük nyelvet használjunk? Jó isten, hát nem az az együttműködés, midőn a magyar festő, szobrász, építész a magyar művészi szabadság és fejlődés nagyszerű kupoláját egyéni ízlésével és stílusával támasztja alá! Az ízlések erőszakos összekeverése, a stílusok reménytelen agyonbékéltetése nem szolgálhat — csak egy halott, mumifikált művészetet: a magyar művészet azonban élő és fejlődő, tehát sorsa ma, merem állítani, minden kulturált embernek személyes ügye, és mindenkinek meg kell találni benne saját, külön ízlésének kifejezését. Drámai helyzetünkben mindannyian felelősek vagyunk egy kissé: nemcsak a képügynökök, nemcsak a kiállításrendezők, nemcsak a gyűjtők, látogatók, vásárlók, múzeumigazgatók, a művészetek hivatalos tanácsadói, hanem... 164