Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

a magasra tört magyar művészetet visszazüllesszék az ötven évvel ezelőtti nívóra". Kemény szavak kétségkívül, de tény, hogy Vaszary (és a toleránsabb Csók István) elbocsátásával az akadémikus ízlés ellenében a modern szellemiségű művészképzésnek nem volt gazdája a főiskolán. Rabinovszky Máriusz a Nyugat recenzenseként 1928-ban méltán állapíthatta meg az UME általános elismerést kiváltó bemutatkozása nyomán, hogy „Vaszarynak köszönheti az új nemzedék nagy része értékének legjavát: a szín iránti érzéket, de megállapításához — borúlátóan — azt is hozzáteszi, hogy nem telik bele néhány év, s (a művészeti életben is) „az európai konszolidációs, reálpolitikus és realista áramlat fog dominálni". A hivatalos művészeti életben valóban ez is történt. Sajnálkozhatunk a történteken, mindazonáltal ezek a küzdelmes, lázas tevékenységű évek, a húszas évek második fele és az évtizedforduló — esett róla szó — festészetének és írásainak felfrissülését, nyitottabbá válását, élményektől fűtött kitárulkozását eredményezte. Festményei és az írásaiban testet öltött gondolat, színes leírásai között fokozatosan kölcsönös egymásra utalás, ozmózisszerű kapcsolat alakul ki, az írói képzelet valósággal szárnyakat kap, szétáramlik térben és időben, s a festmény nem egyszer a motívumot materiálisán, könnyedén suhanó ecsetvonásokkal éppen csak érzékeltető festői bravúr tükörképének tűnik. "(...) hát több az Élet, /mint napba-néző szem/ behunyt sötétsége?!" — vetette papírra ez idő tájt kielégítetlen sóvárgással, ritka prózaversei egyikében. Ezt a korszakát szokás különben a színek tüzét, fényerejét felerősítő hordozó felületről „fehér alapú" periódusnak nevezni. Világosan megfogalmazta — olvashattuk —, hogy „a magyar képstílus végleges kialakulását csakis az abszolút festészet" vagyis: „tisztán a színek, fény, vonalak és formák (...) összecsengése, harmóniája, ritmusa" révén lehet megalkotni. S amikor a rimini tengerparton bámészkodóktól övezve a vászon elé áll, önmagát elengedve, a lefestésre váró látványt, motívumot az Idő korlátait szétvető nyüzsgő Élet és az őserejében pompázó Természet misztikus egységében ragadja meg: „Talán valamikor napnyugtakor Alexandria fárosza körül vagy egy nérói cirkusz tájékán lehetett ilyen mozgalmas, színgazdag életet látni. Ez itt a festő bazárja, Mekkája és szent Gangesze. Összeolvadnak a nagy alkotó természettel — mert mindenki teszi, érzi és tudja, hogy nem külön a sós tengeri fürdő, nem külön a hullámverés, a forró föveny, a perzselő napsugár és felszabadított meztelenség az élet, — hanem mind együttvéve az igazi egyesülés az őserőkkel." Nem mulaszthatjuk el az alkalmat, hogy meg ne említsük, ide kívánkozó megállapítás: pályafutása során mindössze két művésznek szentelt önálló írást, méltatást Vaszary, az egyik Rippl-Rónai, a másik az életadó isteni fénnyel való egyesülés festője, Csontváry. írja cikkeit rendületlenül nyugdíjaztatása után is a Pesti Naplónak, öles hasábokon itt csap magának hírverést — a„reklám" a harmincas évek nagy reményű varázsigéje volt — mint tanítványokat vállaló magániskolái festőtanárnak. Eközben, Klebelsberg távoztával a kultusztárca éléről, akinek nyitottabb szellemű nyugat-európai igazodásától a lehetségesnél többet is remélt, az újabb, bel térj esebb s legfőképpen az akadémizmussal mindjobban kacérkodó hivatalos művészetpolitika erősbödő nyomását kénytelen tapasztalni. Töretlen bizalom és remény 13