Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

útvesztőin szinte páratlan: az elméleteket nem szerette, aki azonban azt hinné, hogy hiányzott kritikai érzéke, nagyon téved. Emlékezéseiben majdnem minden jónevű francia festőről beható és sokszor nagyon találó bírálatot mond pár szóval; a festés mesterséges oldaláról pedig aprólékos és igen hasznos értekezést folytat. Művészi felkészültsége — gyakorlati és szellemi egyaránt — óriási, melyet nagy küzdelmek és próbálgatások árán maga gyűjtött. Bárminő anyagon keresztül fejezi is ki magát: grafika, akvarell, olaj vagy pasztell — sajátos, egyéni modorának zamata elmaradhatatlan. A friss eljárásnak szinte stílusértéket tulajdonított; tudta, hogy ez nagy értékek elengedhetetlen kelléke a közvetlen hatás fokozatánál. Tehetségének széles kifejező regisztere volt, amint azt a századvégi nyugtalan kor megkívánta. Emlékezései mély bepillantást engednek nemcsak életsorába, hanem művészi szándékaiba is. Élményei mellett itt oly megfigyelésekre bukkanunk, melyek nemcsak egy nyitott szemű krónikást, hanem művészi kultúrával felfegyverzett festőt is sejtetnek, akinél végeredményben az ösztönösség mellett a kép problémává válik — esetleg a programszerűségig. Noha a külső érzékelhető világ érdekelte, keze alatt a reális tárgyak immateriálissá változtak. Az absztrakciókig nem ment el — hisz ez a művészet most folyik napjainkban —, még kevésbé gondolt oly képekre, melyek mint expressziok tisztán belülről fakadnak. Emlékezetből, fejből sohasem festett, természet nélkül nem dolgozott, a kompozíciót nem tartotta fontosnak, noha képein a tárgyak elrendezése, a modellek beállítása nagy gondosságra és hatáskeresésre mutatnak, tehát alakító képessége a természeti megjelenések áttételében merült ki. Mégis az ő eltávolodása a materiális naturalizmustól óriási jelentőségű, és elsőséget biztosítanak számára nagyszerű kortársai között is. Midőn az impresszionizmus ziláltságára a reakció megindul a posztimperesszionizmus nyomán, melyet Cézanne, Gauguin és Van Gogh vezetnek sikerre, Rónai már nincs közöttük. Ez a szellemi mozgalom már őt itthon találja, és talán itt leli sok egyéb benső elváltozása is magyarázatát. „Kitartottam" — így végzi Emlékezéseit. Ez a szó fedi teljesen az ő hatását és jelentőségét; ez a szó ifjú- és férfikora feláldozását jelenti a művészi hitért, egy tétet jelent: életet a művészetért. Mert Rónainak nem legutolsó erénye és tehetsége, hogy művészetéért majdnem egy emberéleten át szenvedett. 46 éves koráig nincs jelentős sikere, de ez nem a tehetségén múlott, hanem azon, hogy a magyar festészet súlyos évtizedeken át nyögte a már túlhaladott német konzervatív festőtradíciók üres, lélektelenné vált kliséit. Mert ő az, aki kezdetben sikertelen kiállításával elszántan szembeszáll az akadémikus előítéletekkel — és magára bőszíti a konzervatívok hatalmas táborát. Oly óriási különbség mutatkozott Rónai újszerű művészi ízlése és a divatos, németes, leginkább müncheni festészet között, hogy akik az összehasonlításra rászánták magukat, szinte konsternálva voltak a felháborodástól. Rónai két tűz közé jutott; egyfelől az újszerűség meg nem értése, másfelől a konzervatív falanx gőgje szorongatta. 103