Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

megadni a választ. Igaz, hogy a szűk térfogat nem engedett meg általános és elmélyített betekintést egy külföldi nemzetnél sem. Sőt azt sem állítom, amit itt látunk, az szubsztrátuma a nagy európai művészi kultúrának. Nem. Ez itt kivétel nélkül csak „mintagyűjtemény". De jól tudjuk, hogy ezeknek a szimbolikus kiállításoknak mily hatalmas kultúrhátterük van, például Francia-, Németországban vagy Belgiumban. Nem is hinném, hogy valaki egy pillanatra is azt gondolná, hogy ezekből a szűk korlátok közé szorított pavilon-kiállításokból döntő véleményt lehetne formálni a kontinens szépművészetéről. Ezt csak Olaszország provokálja, melynek a nagy kiállítási csarnokban korlátlan lehetőségei vannak a bemutatkozásra. Futólagos szemlélet után is kitűnik azonnal, hogy a pavilonokban mindenütt elkeseredett és reménytelen harc folyik az elgondolás érdekében, hogy mi mindent volna jó beraktározni a szűk falak közé. Ebből a küzdelemből szeretném magunk számára a jövőre nézve használható tanulságot levonni. A kiállított művek után ítélve, a rendezés az összes nemzeteknél háromféle irányban mozog: egyesek — hála isten, ezek vannak túlnyomó többségben — a félreismerhetetlenül progresszív művészetre mutatnak rá, mások retrospektive kísérleteznek — és végül lezárt etapokat mutatnak be, vagy egyes mesterektől kollekciókat. A hivatalos katalógus szerint a kiállítás ugyanis minden ízlést és technikát elfogad. Tehát vedettákat éppúgy, mint rég beérkezetteket. Egységes és amellett érdekes beállításról így csak egy-két pavilonban lehet szó, mert sajnos az egész kiállításnak ez az Achilles-sarka. A franciák, akik művészi kérdésekben legkevésbé szoktak tévedni, most is legszerencsésebben oldották meg az anyag problémáját. Bemutatják az impresszionizmustól a posztimpresszionizmuson keresztül Utrillóig, tehát pontosan máig, a francia piktúrát. Ennek az összefüggő periódusnak képe annyira áttekinthető és meggyőző, hogy a művészi fejlődés történelmi értéke — amely különben is abszolúte francia egész Európában — azonnal szembeötlik. Expresszionizmussal és futurizmussal nem törődnek, mert ezek nem francia kitalálások és megzavarnák a művészi egyensúlyt. Ellenben Bonnard, Derűs, Luce, Signac, Marquet, Manguin — kivált Derain, Matisse és Utrillo a főfalon — jól vannak képviselve. Ha lehet, a belgák még egységesebbek, mert a modern művészetnek úgyszólván csak a jelenét adják. Félicen Rops grafikáját egy sötét folyosón elkülönítve hozzák, úgy, hogy a rendezés erős kohézióját nem tudja megbontani. Két mesterük: Permeke és Minne imponálóan bontakozik ki. A hollandusok csak Van Goghgal tudnak hatni, kinek egy pompás arcképe és négy tájképe szerepel. A németeknek retrospektív, de csak egyes tekintélyek hézagos munkáira támaszkodó bemutatkozása teljesen balul ütött ki: ezeken a rövid falfelületeken lehetetlen visszamenni például egész Leibl művészetéig. Nem tudnak a képek egyenletesen felfejlődni, és miután a szem optikai hatások után indul, óriási zökkenésekkel képtelenek vagyunk értékelni az elütő egyéniségek külön-külön világát. A főfalon a vérszegény, unalmas klasszicizáló Stuck — jobbra tőle két hatalmas Kokoschka: a jobb oldalteremben Leibl konzervatív portréi mellett pár jelentéktelen Liebermann, Corinth friss impresszionista tájképekkel — és egy 75