Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
de elhalványul, idegenszerű lesz, sőt egészen eltávolodik. Tapasztalható tovább — majdnem minden esetben —, hogy midőn a természetet valamely megjelenésében (alak, táj, csendélet) ábrázolni akarjuk, ez a törekvés hol kevesebb, hol több szerencsével bizonyos eredményre vezet ugyan, de teljes kielégítésre soha. Egyszer a tónus, máskor a szín vagy a friss közvetlenség, forma, vonaljáték stb. sikerülhet, de sohasem mondható az, hogy ilyen — a képekkel teljesen azonos — a természet. Sokszor hittem, azt, hogy ennek az esetleg elégtelen tudás az oka, de mások dolgain ugyanazt a különbséget és ki nem elégítést tapasztaltam. És nem használnak az apró ravaszkodások, technikai fogások, festői anyagokkal való experimentálások, tekintélyes naturalistákra való hivatkozások. így lett előttem lassankint nyilvánvaló, hogy az emlékezetből ábrázolt dolgok sokszor egységesebben hatnak, mint azok a káprázatok, melyeket természetlátásnak nevezünk; hogy a természetet ismét realizálni lehetetlen — de nem is szükséges. A reláció tehát, melyben az egyén a természettel van, rendkívül változékony. A természetből kiindulni, vagy arra szuggesztív erővel emlékeztetni elég. A meglátás, meghatottság leközlésének módjai annyifélék lehetnek, amennyi és amilyen az ereje az elcsudálkozó ingéniumnak. Ám könnyen bebizonyítható, hogy a plein-air, impresszionizmus és naturalizmus, melyek megakadtak az atmoszféra, fény tudományos problémáin, felületek inkonstruktiv ábrázolásán — együttvéve, minden gazdagságuk mellett is, jelentéktelen epizódok: a primitív ember faragványaitól kezdve napjainkig, az egyén által teljesen emulzionált formavilágnézetek eredményeihez képest (stílusok). Kiemelem, hogy ezek a nagy eredmények, művészi kultúrák csakis ilyen eljárással alakultak ki. A művészi lehetőségek birodalmában az elgondolással kapcsolatos megcsinálás — mint a lényeges kivonatolása — ma is rendelkezik hatásában azzal a nagy erővel, mint akár évezredekkel azelőtt. Ezzel szemben a természetre mereven ráfüggesztett szemek művészete, mint abszolút élethűségre való törekvés, mindig megvolt ugyan az emberekben, de mint korszak alig nevezhető annak, s minden további fejlesztésre alkalmas eredmény nélkül kiélte magát. Egy egészen mindennapi bizonyítékra mutatok rá. Minő csekély művészi haszna van — pedig hány művészkedő él vele — a fényképnek, mely az abszolút realizmus szolgálatában áll, a természetet detektív módon leleplezi, a pillanatnyi tüneményeket elfogja, és a legrejtettebb formákat is följegyzi. Figyeljük meg a futó ló mozgását fotografálva: azt tapasztaljuk, hogy a pillanatkép nem mindig fedi a mozgás fogalmát, stagnálás, sőt holtpontra jutás benyomását teszi akkor, mikor a ló a legnagyobb mozgásban van. Viszont egyszerű megfigyeléssel, a pillanatnyi átmeneti, nem jellemző momentumokat mellőzve, a ritmikus mozgást összefoglalva, úgy, mint ahogy a primitívek is nagy naivitással — elnyúlva — szerették ábrázolni a futó állatot: oly képet nyerünk, mely a gyors vágtatás képzetét teljesen fedi. Ebben annyira mentek, hogy a kutya, szarvas, ló stb. különféle mozgáskarakterét is egyféleképp ábrázolták. Természetes tehát, hogy a dolgoknak, a lényeges mellett, mint dekoratív fe36
