Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

SZÍNEK, VONALAK ÉLETE Mennyi minden megváltozott: vissza kell néznünk, hogy számba vehessük. Lassan kanyargó utunkban sok meredély, fenyegető sziklaomladék akárhányszor elterelte figyelmünket a virágos mezőkről. De elvégre egy olyan kilátóponthoz jutottunk, honnan bizonyos nyugalommal szemlélhetjük a nehéz utat, melyen egy szempillantás alatt most csodás harmóniába olvad össze szín, fény és anyag. Egypár őszinte ember elhatározta, hogy úgy fest, ahogy érez. A maguk művészetét csinálják. Életük ugyanolyan volt, mint a bibliai halászé, takácsé és a többi mártíré: kezdetben nevették őket, majd bántották, később üldözték. Ők azonban nem ijedtek meg. Munkájuk teljesen elfoglalta, betöltötte életüket: s midőn visszapillantottak, elégedetten látták, hogy érdemes volt fáradozni; életre keltették: a természetet és az embert. Tehát az életet; a tavaszt ezüstös szürkéivel, a nyarat olvasztott aranyával, az őszt tűzszíneivel, a telet szűztiszta fehérségével: a falut földszínű embereivel, házaival, végtelen nyugalmával; a nagy várost lázas lüktetésével, hervadt idegembereivel, emberraktáraival, szomorú vígságával, gyászos nagyszerűségével. Ám az élet nem holtmozdulatlan modell, hanem formában, színben, fényben folyton változó kaleidoszkóp: így az úgynevezett szüzsé és motívum helyett kellett hogy engedjen az egyéni, pillanatnyi érzésnek: az impressziónak. Ennek nagy ára volt. Ki kellett mondani, hogy a történelmi, zsáner- és reprezentatív képek nem egyebek, mint nagyhangú, lármás frázisok, hogy a kieszelt szcénák, ünnepélyes arcképek, kikeresett tájképmotívumok csak a józan nyárspolgári ízlés számára kitalált játékok; határozott vonalat kellett húzni az élet és műterem, a mozgás és csendéletszerűség, a szín-, fényhatások és a festék, az érzés és a tudás, a valóság és a hamis plasztikai túlzások között. Miután így a képírás majdnem tisztán az érzékelhető élet gyors benyomásaiban, tehát a közvetlen megfigyelésben kereste megújulását, kitűnt saját miliőnk és saját élményeink fontossága. Talán nem igen kell bizonyítani, hogy azon impresszióink a legőszintébbek, legigazabbak, melyeket közvetlen környezetünkből merítünk, vagy amelyeknek nüanszírozott változatait igen gyakran viszontlátjuk. Ezeknek mélységes erejével nem versenyezhet semmiféle kieszelés. A falusi emberek egyszerű, őszinte élete, mely a nagy folyamok egyenletes méltóságával hömpölyög tova; a külvárosok örömtele, kétségbeesett, napról napra tengődő, múlt és jövő nélkül való, mindig a mával küzdő élethalálharca; a mondén, rafinált ember színes, dekoratív élete stb. csakis a beszélőknek nyílik meg egész mivoltában. És hányféle változatban hat! Egyik a színjátékot fogja fel — a másik a mélységeket sejti meg: némelyik az életet a mozgásban, a másik a fényhatásokban keresi. Úgy látom, hogy e változatosság megérzése az érdekességgel magában rejti azon hatás titkát, mely mindig magával ragad. Valamint tehát nincs két ember, kiknek egy tárgyról vagy jelenségről való megfigyelésük ugyanaz lenne, annál kevésbé hasonlít megfigyeléseik interpretálása. Érzékeny művészegyéniségeknél ez a szuverén megnyilatkozása a léleknek még különállóbb. Nyilvánvaló tehát 33